Interjú a legszexisebb szaxofonossal

A méltán népszerű művész, Chris Botti december 3-án adott koncertet Debrecenben. A fellépés előtt a Jazzy rádió népszerű műsorvezetője JazzKovács László készített interjút vele.

– Amikor 1999-ben megvettem a Night Sessions című lemezét, láttam rajta egy matricát, melyen ez állt: Chris Botti – „a legszexisebb szaxofonos Chet Baker óta.” Melyik esett ebből a legjobban: szexisnek lenni, szexis szaxofonosnak, vagy az összehasonlítás Chet Baker-rel?
– Ezt a szöveget egy Rex Reed nevű filmkritikus találta ki, aki látott egyszer egy filmet, melyhez én írtam a zenét. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Rex Reed írta szinte majdnem az összes Chet Baker lemez ismertető szövegeit, akkor talán érthetőbb. Nagyon megtisztelő volt, hogy így vélekedett, én egyébként nagy tisztelője vagyok Chet Baker, vagy éppen Miles Davis munkásságának, sőt, inkább hasonlítok Chet-re, mint Miles-ra, de szeretek úgy közelíteni a trombitáláshoz, mint ők. Persze Chet Baker-en kívül is sok behatás ért, és remélem ez az elmúlt évek során kiderült a közönség számára.

– Végül is ez a mondat, akkor egy promóciós megjelenés volt...
– Igen, vagy inkább egy kis bagatellizálás...

– Beszéljünk egy kicsit az új albumról. Több, mint egyértelmű a kérdés: amerikai létére miért „Italia”?
– Nos, apám olasz volt, és én gyermekként két évet éltem Olaszországban. Ám azt hiszem, hogy ha bárkinek kimondjuk a szót: olasz – még akkor is ha az illető sosem járt ott – mindjárt „jelent valamit”. Az egyetlen hely a világon, ahol minden az élet romantikus élvezetéről szól, legyen az étel, divat, művészet, zene, a táj, … tudja, ilyenkor az emberek általában azt mondják: „Olaszország... ah, az olyan romantikus!”. A lemez ötletét persze a zene adta, legyen az klasszikus, vagy jazz. Volt már egyébként ilyenre példa, a Sketches Of Spain című Miles Davis album, ezt használtam sablonként, csak én Olaszországba mentem.

– Mi itt a Jazzy-ben nagyon szeretjük például a Streets Ahead című ritmusos dalát. Ezen a lemezen ugyanakkor van duett Andrea Bocelli-vel, sőt opera is. Jelenti ez esetleg azt, hogy Chris Botti zenében másfelé fordult?
– Kétségtelen, hogy egy olyan Hanggal együtt dolgozni, mint Andrea Bocelli rendkívül izgalmas volt számomra, ám egész pályám alatt valami ilyesmit szerettem volna csinálni: keverni stílusokat a Streets Ahead-től az operán át a filmzenéig úgy, hogy közben végig a trombita játékom dominál.

– Önt nemrég még kollégáink között köszönthettük, hiszen volt egy rádiós műsora. Tetszett a rádiózás?
– Tetszett, és most éppen azon vagyok, hogy egy új műsort indítsak, mert az előzőt nagyjából egy éve hagytam abba. Az új műsorban inkább olyan dalok lesznek, melyeket én is szeretek, hiszen a „Chill With Chris Botti”-ben hallható chill zenékkel Amerikában nem nagyon tudnak mit kezdeni, hiába igyekeztünk. Ráadásul a chill zene számomra nem annyira izgalmas, mint mondjuk a vokális jazz, úgyhogy tavasszal tervezzük elindítani az új műsort, amelyben a kedvenceim szerepelnek, legyen az Sting, Frank Sinatra, Miles Davis, vagy Keith Jarrett. Ezeknek egyfajta 'keveréke' szól majd a műsorban.

– Beszéljünk most A Hangszerről, így nagybetűvel. Hogyan jutott hozzá?
– A mostani trombitámra gondol? Nos, most éppen egy 1939-es Martin Handcraft-en játszom. Ez egy nagy hangszer, és nem gyerekjáték megszólaltatni, viszont gyönyörű hangja van. Nagyon hasonlít arra a hangra, melyet Miles Davis-től megszokhattunk, egyébként a 30-as 40-es években sok zenész játszott ilyen Martin Handcraft-on. Van egy gyűjtő barátom, aki elhozta ezt a hangszert, eljátszottam rajta egy hangot és rögtön tudtam: ez kell nekem. Ráadásul ez a hang lett – ha úgy tetszik - jelem, a védjegyem.

– Azt tudja, hogy Ön előtt ki játszhatott ezen a trombitán?
– Nem. Úgy tudom, hogy egy svájci gyűjtőtől került a barátomhoz. A lényeg az, hogy kifejezetten jó állapotban van, ezért azt gondolom, hogy nem volt agyon használva. Ez pedig fontos a hangszernél.

– Járt már nálunk valaha?
– Ó igen, kétszer is, de más művészekkel együtt. Volt egy eset, amikor Sting előtt játszottam volna Budapesten – akkoriban már nem a zenekarában játszottam, hanem külön, előzenekarként –, de épp aznap reggel, amikor Budapestre repültünk volna hívtak telefonon, hogy máskor nem tudnak rögzíteni velem egy beszélgetést az Ophra Show-ban, csak akkor. Ezért le kellett mondanom a budapesti fellépést, és szomorú is voltam emiatt, de „cserébe” szerepeltem az Ophrában, és az életem meg azóta rendesen megváltozott...

– Láttam a fellépéseinek listáját, és feltűnt, hogy december 10.-25. között New Yorkban lépett fel, a Blue Note klubban, naponta kétszer! Hogy is van ez?
– Ez nem más, mint a vakációm. Igazából én nem lakom sehol, tulajdonképpen a trombitával és egy bőrönddel járom a világot, és számomra az év eseménye, hogy elmegyek New York-ba, és a Blue Note Klubban játszom, naponta kétszer, tizenöt napon át, beleértve Szentestét és karácsonyt is. És imádom! Imádom a New York-i atmoszférát, ez ez év egyetlen időszaka, amikor a barátaim is el tudnak jönni. Ha a Carnagie Hall-ban játszanánk – egyébként júniusban fogunk – az csak egyetlen alkalom lenne, nem tudna mindenki eljönni. New York-ban azonban 34 előadásról beszélünk, mindenki talál magának időpontot, az egész olyan fesztiválos hangulatú, én meg imádok naponta kétszer játszani, mert jót tesz a trombita tudásomnak...

– Na igen, nincs is jobb hely a gyakorlásra, mint a Blue Note Club, igaz?
– Igen, mert az év többi napján aztán úton vagyunk. Na jó, január elsején pihenünk, de ha jól számolom a mai nap és április elseje között így is több, mint száz fellépésünk lesz, szóval turnézunk „keményen”.

–jazzy.hu –

[2008.01.16.]