- Eleve nem akartuk, hogy a művészi munkánkat megzavarja bármilyen kiadói koncepció. Nem olyan lemezt akartunk, ami bomba üzletet, hanem olyat, amit mi és a közönségünk is szeret. Ma már amúgy sem nagy üzlet a lemezeladás. Se a szöveg, se a zene miatt nem fogadták volna be a profitra játszó kiadók. Ezeket a próbálkozásokat már korábban más formációkkal, az újkori Magyarországon átéltük. Az első lemezt még 89-ben a Hungaroton adta ki, a másodikat a VTCD. Amikor 2003-ban húsz évesek lettünk, akkor kiadtunk egy 91-92-ben íródott és felvételre került anyagot Kiadatlan 1992 címmel már magánkiadásban. A most megjelent A kerékpáreltolás művészete című album is szöveg-centrikus, megzenésítettük, amit láttunk, látunk magunk körül. 2005 nyarától írtam a dalokat, majd elkezdtük szépen nyugodtan felvenni a testvérem, Mohai Győző stúdiójában. Ezúttal nem ketyegett az óra. Nyilván más lett volna a lemez, ha szorít az idő. Változtunk is rengeteget, teljesen más zenei világot alkottunk, mint 89-ben 92-ben, 95-ben vagy 2003-ban.

- Akit érdekel, hogy mit csinálok, az szerintem tudja, milyen zenész vagyok. A saját utam mindig is fontosabb volt, mint népszerű zenekarokban játszani.
 

- Miért nem mentél el például az Eddába, amikor hívtak?
- Ugyanazokkal a lehetőségekkel élhettem volna, mint Alapi, Tátrai vagy Csillag Endre. Hamarabb voltam az Eddában, mint Csillag és Alapi, játszottam az Easttel is még Tátrai Tibusz előtt. Amikor Pataky Attila szerződést ajánlott alig voltam húsz éves. Nagy dolog volt, mégsem lettem Edda-tag. A saját dolgaimmal szerettem volna foglalkozni, az én utam a Faxni volt. Igazából nem is volt számomra annyira fontos a népszerű zenekarokban való fellépés. Semmifajta érzékem és tehetségem nincs ahhoz, hogy mindenkinek tetszeni akarjak. Miért nem látjuk úgy, hogy az a nagyszerű, hogy pár ezer embert igenis érdekel, amit létrehozok? Amikor az ember ír egy nótát vagy szöveget fogalma sincs arról, mi az a kompromisszum. Mert az úgy jön. Ha van megfelelő érdeklődő, akkor már van produkció.

- Én azt látom, hogy azok a dolgok működnek, amihez valakinek valami érdeke fűződik. Erről szól. Ugyanakkor nem hiszen, hogy nagyon fel kellene karolni a jó egyéni produkciókat. Azt gondolom, hogy arányaiban mindenhol a világon annyi ember hallgat normális zenét, mint Magyarországon. Szögezzük le, hogy az én zenekaraimat, a Faxnit, a Háborút, vagy az Almási Enikő zenekart soha nem fogják annyian szeretni, mint a kommersz zenét. Hála istennek. Nem fogunk elmenni tojásrántottát sütni a tévébe, mi zenélünk. Ha olyan flottul menne minden a könnyűzenében, mint a rombolás, már sztárok lehetnénk. Mégsem szeretem azon túráztatni magam, miért nem tudok ezen vagy azon a csatornán jelen lenni, mert egy másik kultúrkörben mozgok. A kereskedelmi tévék nézőit nem érdekli, amit mi csinálunk. Inkább az a baj, hogy csomó jó dolog van, de nincs meg az apró kis jó dolgok csatornája, vagy újságja. Pedig közszolgálati feladat lenne, és úgy érzem, ott azért kijárna nekünk a ránk eső, mondjuk másfél perc, ha tényleg értéket képviselünk. Annál sokkal több ember szeret jó zenét, mint amekkora fóruma van.

- Szerintem a magyar zenészek nem érzik. Azt látjuk, hogy két utcával arrébb, akárcsak mi, kis klubban játszanak a gyermekkorunk, fiatalkorunk nagy sztárjai. Szerencsére sokan közülük mégsem álltak meg egy szinten, folyamatosan fejlődnek és nagyon jól játszanak.

- 85-ben kimehettél volna zenélni. Miért nem mentél?
- Itt volt Kate Lőrinczi nevű újságíró hölgy Bostonból, a magyar könnyűzenét tanulmányozta, nagyon sok koncertre elment, kinti szakíró volt. Nagyon megszerette a Faxni zenekar akkori trióváltozatát. Eljutatott egy felvételt a Berkley-re ott meghallgatták, tetszett, mondták, hogy várnak. Akkor még nem tudtuk, hogy öt év múlva feloldoznak mindenkit, aki elhagyja az országot, ezért nem akartam menni. 19-20 éves voltam, a Faxni készítette a felvételeit a rádióban, sugározni is kezdték a dalainkat. Nem akartam itt hagyni az itthoni milliőt egy idegen országért, pont akkor amikor beindult minden. Jól esett, hogy erre van lehetőség, örültem, hogy kikapna valaki nyugatról, nem mintha itthon nem lettek volna méltatók, vagy támogatók.

- Testvéremmel alapítottuk a Faxnit, felnőttek lettünk emberként és zenészként is. Kicsit eltávolodtunk, más utakon jártunk. 95-ben elkezdtem Török Ádámmal játszani a R.A.B.B.-ban, és annak sok hozománya volt. A kilencvenes évek közepén Muck Feri szaxofonossal a Mukshow, Szappanos György basszusgitárossal és Hirleman Bertalan dobossal a Háború, Tártaival és Jamie Winchesterrel meg Szappanossal és Borlaival Boom Boom. Dolgoztam a KFT-vel, írtam és játszottam az Almási Enikő zenekarban. Ez elvitte azt az 5-6-7 évet.

- 1997-től 2002-ig nem Faxniztál, hogy kerültek újra össze a Mohai testvérek?
- Újra elkezdtünk barátkozni. Felmerült, hogy 2003-ban lesz 20 éves a Faxni, össze kellene szedni a zenészeket és csapni egy bulit a szülővárosunkban Székesfehérváron. Adtunk két-három koncertet és a húsz éves évfordulóra megjelentettük a régen felvett számokat, ez az album lett a Kiadatlan 1992. Alakult az újkori underground és az újabb generációknál láttam, hogy rendben van, tetszik nekik, amit csinálunk. Rendszert meg zenekart, lehet váltani, de közönséget nem. Az értelmes 17 évesek értik a szövegeket az értelmetlen negyvenes ötvenesek meg fiatalabban sem értették, öregebben sem fogják. Ilyen szempontból semmilyen generációs kötődés nincs. A helyzet egyáltalán nem rossz, csak igazából azon kell úrrá lenni, hogy elfogadjuk, mi kisebb boltot üzemeltethetünk. Ezért is született a Kerékpár eltolás művészete című új album.