Sziget. Sziámi? Cave!

Augusztus 15-én a Sziget Nagyszínpadának két „hőse” volt: Müller Péter Sziámi, és Nick Cave. A két koncert nem összevethető egymással, mégis, ugyanazokat a kérdéseket kénytelen megfogalmazni az ember. Milyen összefüggést mutat(hat) a tehetség, a rutin, az életkor a lendület egymással? Mi marad a RnR-érzésből, ha az ember elmúlt annyi amennyi? A közönség akarja benyelni-benyalni a zenét, vagy a zene teremt egy másik (alternatív?) valóságot.

Az első eset (Sziámi koncert) nem túl bonyolult, de annál szomorúbb. Egy lovagnak álcázott öregedő félben lévő bohócról lefoszlik a mítoszpáncél (mert lefosztja magáról), és, ami marad… Nem tudja a néző, nevessen vagy sírjon, bosszankodjon, vagy mulasson, (f)elszabaduljon, vagy összeroskadjon. Müller Péter ott áll a Nagyszínpadon, és a zenekarnak láthatóan nagy a színpad, elvesznek a zenészek, mint üveggolyó a pufajkazsebben, és elveszik az énekes is.

Pedig majdnem olyan minden mint egykor, sőt, a régi számoknál a közönség el is hiszi (mert el akarja hinni), hogy megtörténhet a csoda. Szállnak a hangok, jobban szól minden, mint valaha, bátrabb-magabiztosabb a produkció, mint bármikor korábban. Müller Péter sem tud kevésbé énekelni, mint egykor a Fekete Lyukban. És mégis, valami menthetetlenül elveszett: belőlünk az illúzió, belőlük a szkepszisbe vetett hit. Aztán az új daloknál megérzi az ember, hogy miért baj, ha a szellemi erőművész annyira megöregszik, hogy már csak bohóctréfákra futja. Az új dalok csak (csak?!) szórakoztatni akarnak. Lagzilajcsival és Kordagyurival kelnek (tiltott) versenyre. No, nem úgy, hogy nyálas-csöpögős volna a dolog, hanem úgy, hogy tudván-tudja „hősünk és bohócunk”, mi az, amitől nedvesebbek az alternatív tangák, kiabálhatóak a szövegek, idézhetőek kocsmában és szerelemben, dúdolhatóak mikor az ember otthonról haza álmodja magát, magából a valami másba bandukol.

Sickratman szavai csengenek a fülben: „Nesze hülye paraszt itt egy sor, mondjad velem és jól szórakozol.” És a nép (az istenadta nép) megtesz mindent, hogy jó legyen neki, akkor is, ha az utolsó számok egyike a „Fából vaskarika” (beszédes) című álroma-etno-tecno, amit egy olyan szám követett, aminek a refrénjéből csak annyi marad az ember fejében, hogy „nem jön be”. (Ez egy igazi zárójeles megjegyzés: tényleg sokan tisztában vagyunk vele, hogy mit köszönhet a magyar alternatív kultúra Müller Péternek, de… nem lehet, hogy ez már nem is Ő, hanem az a bizonyos sziámi-iker?)

No jó, visszamenőleges tehet annyi engedményt az ember, hogy (minden összefügg mindennel) a Sziámi koncert is sokkal jobbnak tűnt volna, hogy nincs utána… Barlang Miki (Nick Cave). Sokan direkt miatta jöttek ki a Szigetre, és még náluk is többen voltak, akik az „év koncertjére” számítottak. Nem kellett csalódniuk. Vasárnap azzal volt tele a média, hogy a hazánkba látogató Real Madrid sztárjai milyen csodálatosan jó kondícióban vannak.

Hát, akik a foci felől közelítettek a koncerthez, azoknak is lenne mit tanulniuk az erőnlétről ettől az 1954-ben született pacáktól, aki egyetlen szám alatt annyi energiát ad le, amivel a magyar tanyavilágban egy éven keresztül lehetne világítani éjjel-nappal. Hihetetlen, amit ezek a jól szituált urak az emberről (a zenéről) tudnak. És elképesztő, amit ez az öregedő durcás kisgyermek a közönségnek adni képes. Azt, ahogy egy-egy igazán sikerült számot előadnak, muszáj lenne tanítani, azok a dinamikai váltások, amik a fizika elemi törvényei szerint nem szabadna, hogy működjenek, nem csak hogy működnek, de elsöprő erővel, velőtrázó módon törnek át az emberen, valahova „oda”, túlra. (Transz-cendencia?) A teremtés előtti muzsika, a nemlétező anyag sikolya, létkövetelése, aminek aztán az Isten se tud ellenállni. Perverz ördögidézés, amelynek az a célja, hogy az ember foglyul ejthesse, és felelősségre vonhassa a Gonoszt. Benne van minden, ami a zenetörténetben előfordult, Penderecki Hirosimájának iszonyata után néhány másodperccel már a legfinomabb és legrafináltabb Bach futamok finomságával zongoráznak a gerincünkön, hogy aztán kiszakítsák a szívünket, és odaadják a testi-szerelmi szenvedélyek denevéreinek (reggelire, elalvás előtt.)

Nick Cave – szemben azzal, amit az ember a sztároktól megszokott – folyamatosan, és valóban kommunikál a közönséggel, ha úgy látja jónak, még a számok sorrendjén is igazít.

A zenekar tagjairól, vagy a hangszerekről (két ütős, két billentyűs, három gitár, négy vokalista) nem érdemes külön írni, mert a hangszerek összessége az, ami képes volt arra, hogy egyetlen óriási orkánná növekedjen, olyan viharrá, amit egyetlen, erre kiválasztott ember képes irányítani.
De, hogy visszasüllyedjünk a történések prózai síkjára (bár, azzal tele lesznek a rajongói fórumok) a koncerten elhangzott az összes olyan szám, a Loverman-től a Thirsty dog-on keresztül a Red Right Hand-ig, melyek képesek arra, hogy kicsontozzák az embert. A pol-beat-gitározást (komolyan, ez a hangzás csíráiban már Dinnyés Józsefnél megvolt!) tökélyre fejlesztő balladákra hallhatóan kevés lett volna ez a koncert.
Nick Cave ezen a koncerten is bebizonyította, nem szükségszerű, hogy az ember a korral veszítsen a lendületből, és nem muszáj minden zseninek fiatalon túllőve meghalni, s ha él, nem feltétlenül kell prostituálódni. (Hazudj igazat!)

Van élet a Földön a RnR-on túl. Nem kell rajongónak lenni, de érdemes odafigyelni.

grozdits

[2005.08.16.]