Akusztikus est a City Of Moonnal - nem csak metálosok mentek el

A Fészek Művészklub alatti bár csordultig telt és még tovább. A késők magukra vessenek - gondolom cinikusan, mert én is egy falba integrált zongora alatt ücsörgök a lépcsőn. Hate, már-már állandó vendégünk, most otthon maradt, így egyedül küzdök a gondolataimmal; az Opeth tribute akusztikus zenéjével egyszerre altatja és hozza mozgásba lázadó szívemet.

Borús, csütörtök este. A várost ilyenkor rázzák meg a hétvégi partik előrezgései - muzikális lemeztektonika ez, ha úgy tetszik. A pubok és klubok megtelnek egyetemistákkal, dolguk végeztével megpihenni vágyó nagyvárosi kispolgárokkal, és ki-ki a maga kedvenceit hallgatva készül a péntek- és/vagy szombatesti lázra. Ki hinné, hogy ezen az estén van zenekar, ami képes vidékről is tömegeket vonzani? Ezzel az útravalóval vettem nyakamba a "city-t", hogy meghallgassam Kanyó Pétert és csapatát, akik a progresszív metál emblematikus tagjának, az Opeth-nek dalaival kedveskednek a magyar füleknek - ez egyszer akusztikusan.

Várakozásom és vágyakozásom alábbhagy, míg a villamosmegállótól a Fészekig sétálok. Az utcák kihaltak, s ha hirtelen föl-föltűnik néhány járókelő, legalább olyan gyorsan tova is libben valamelyik nagyobb szórakozóhely irányába. Az egykor szebb napokat látott művészklub nehéz ajtaján belépve már hallani a bárból kiszűrődő muzsikát. A lépcsőhöz érve megdermedek.

Reménytelennek tűnik a lejutás. Itt tényleg a csillárról is lógnak az emberek - merül fel bennem. Egyensúlyozva, szorongva és lábujjhegyen próbál meg mindenki elkapni egy-egy pillantásnyit a színpadon játszó zenekarból. A pultos lány arcán elkeseredettség ütközik ki, mialatt két kézzel próbálja kiszolgálni a tolongó tömeget. Az első lemeztől az utolsóig, mindről a legismertebb dalok csendülnek fel gyors egymásutánban és olyan tisztán, mintha az eredetit hallanánk. A két blokkra bontott előadás első fele egy másik klasszikusnak számító banda, a Procupine Tree, Trains című dalával zárul.

Akadályverseny is volt

A szünet alatt igazi akadályverseny kezdődik. Egymáson átmászva próbálnak a közönség tagjai eljutni a pulthoz, vagy föl a mosdókig. Közöttük ismerősökre bukkanok: rég nem látott, vidéki barátokra, akik - ahogy ezt valamire való "opeth-hívőhöz" illik - Szegedről jöttek fel a City Of Moonra. Egy üveg sörrel a kézben, a falat támasztva beszélgetünk.

Azért jó, hogy erre a mai estére nemcsak a metálosok jöttek el, hanem tényleg bárkit le lehetett hozni - mondja Gábor, majd hozzáteszi: egy akusztikus estre még Zsani is eljön, pedig nagyon nem állhatja a metált, bár most azt mondta, ha hazaértünk, elkéri az egyik Opeth lemezem. Nevetünk, és cinkosul egymásra kacsintunk, mikor Zsani megérkezik a kólájával, de a második felvonás előtt már nem marad időnk továbbcsevegni.

Közvetlenül a színpad elé ülünk a földre és úgy nézünk fel a korunkbeli zenészekre, mintha valami távoli és megérinthetetlen sztárok lennének. Pedig dehogy! A hangulat folyamatosan családiassá, de legalábbis bensőségesen barátivá lényegül. A számokat néma tisztelgéssel fogadja a közönség. Néhányan a hajukat lengetik, mások szorosan magukhoz ölelik párjukat és titkon azt kívánják: bár sose érne véget a dal.

Az örök és megmásíthatatlan törvény azonban most sem veszti érvényét; egyszer minden véget ér, ám mielőtt felocsúdhatnánk a szomorú-vidám dalok adta letaglózottságunkból, Fegyiék végleg padlóra küldenek minket. A világ örökösen elsőszámú progresszív bandájának, a Pink Floydnak a Comfortubly Numb című himnusza az este utolsó nagy meglepetése és méltó befejezése ennek a remekre szabott koncertnek, melynek hangulatát nemcsak a hobbizenészek, de a befutott bandák is megirigyelhetik!

- Nagy Áron -

[2008.04.24.]