Status Quo: Háromakkordos rock and roll a Petőfi Csarnokban

A már 1962-ben létező, de csak 1968-tól „nagylemezes” brit rock and roll banda 2008. július 3-án, 95 percen keresztül, vérpezsdítő koncerttel tartotta lázban a Petőfi Csarnok közönségét.

Az első meglepetés akkor ért, mikor a szabadtérre meghirdetett előadás a katlanná forrósodott belső terembe kényszerült. Igen – kényszerült, – hiszen a némi jóakarattal is félházasra becsült közönségnek (egy Bikini idézettel) igencsak „Széles, tágas (lett volna) a tér”.

Az introt követő „Caroline”-nál ütősebb kezdőnótát keresve sem találhattak volna Francis Rossiék. A gitáros-zenekarvezető, 59. életévét meghazudtolva, tisztán, erőteljesen vezette fel a pörgős r & r-t, miközben a betét-gitárszólóról sem feledkezett meg. Dion és a Belmonts egykori sikerét, a „Wanderers”-t, Rick Parfitt, a második szólógitáros – helyenként elcsukló, bizonytalan - énekével hallhattuk.

Némi kárpótlásul szolgált, hogy a kezdeti, nagyjából egy Sokol-rádió frekvenciatartományának megfelelő hangzás ekkorra szépen kitisztult, és mindvégig így is maradt. Mondjuk a színpad teljes hátsó részében csatasorba állított Laney hangládák arzenálját tekintve, ez teljes mértékig elvárható is volt. Az angol technikai személyzet munkáját dicséri a dalokra szabott, látványos, színpompás színpadi világítás is. Ebben a blokkban még felhangzott a „Rain” az 1976-os „Blue for You” albumról, majd a dallamos „Don’t Drive My Car”, aztán…

Aztán egy kicsit megtört a lendület. Pedig 40 év gazdag repertoárjából könnyedén válogathattak volna populárisabb, ismertebb nótákat is azoknál, amit a műsor közepe táján nyomtak. A négy érdektelen darab után, a „Proposin Medley” egyvelegével kissé megrázták magukat. A három (időnként négy) gitár (ugyanis Andrew Bown billentyűs is átváltott hathúrosra, ha kellett) megtette a magáét.

A négyfős vokál – ami a zenekar egyik védjegye - kellemesen dúsította a hangzást. A „Livin’ On An Island” segített szinten tartani a feltunningolt hangulatot, hogy aztán tetőzzön az „In The Army Now” 1986-os, örökbecsű tételével. A refréneket az énekes Rossi kitüntelőleg meghagyta a jókedvű zsűrinek, aki annak rendje-módja szerint élt is a lehetőséggel.

Az inkriminált részeknél egy emberként zengte: „Stand up for fights!”- vagyis „Álljatok föl és harcoljatok!” (Ismét asszociáció a Bikinire). Szinte észrevétlenül csapott át a nóta egy dobszólóba, amit a kitűnő Matthew Letley prezentált a nagyérdeműnek; aki, feszes ritmusszekciót képezve, mindvégig figyelemre méltó összhangban dolgozott John „Rhino" Edwards basszusgitárossal. Innentől kezdve, a fináléig sorjáztak a r & r-ok: „Roll Over Lay Down”, a „Dow, Down”, majd befejezésül, a ”Whatever You Want”.

Nyilvánlóan a közönségnek is maradt némi hiányérzete, mert szűnni nem akaró tapssal és egyöntetű skandálással újra színpadra hívták a veterán zenészeket. A tizenkét perces ráadásban a kevéssé ismert „Juniors” után feldübörgött a Status Quo himnusz, a „Rock and roll Over the World”, középen – a gitár mellett - egy jó kis Hammond-orgona szólval. Végleges záró nótaként a Chuck Berry által írt (melyet a Beatles is sikerre vitt) „Rock and roll Music”, valamint a „Johnny B. Good” rocky-klasszikus, a közönség hathatós közreműködésével, egyvelegben került terítékre.

A saját bevallásuk szerint is „háromakkordos”, egyszerűsített r & r-t játszó banda, a tavaly megjelent „In Search of the Fourth Chord” album tanúsága szerint, keresi a negyedik akkordot. Magam részéről, a koncert tanulságait levonva, javasolnám nekik, hogy ezt a feelinget, jókedvű muzsikálást megtartva, továbbra is elégedjenek meg azzal a hárommal, amellyel negyven esztendőn át olyan jól elvoltak.

- Hegedűs István -

[2008.07.05.]