"Nem baj, ha netán hibázik a zenész" - őszinte interjú Kontor Tamással

A miskolci születésű zenész hat évesen már zongorázott, tizenegy évesen kezdte gitárján lefogni az első akkordokat, majd jött az első (iskola) zenekar. Innentől kezdve pályája – ha nem is rohamtempóban – de mégiscsak szépen ívelt felfelé. A 2006-os Megasztár 3 - országos szinten - egy csapásra ismertté tette nevét. Kontor Tamással (nem csak) a "Véletlen hazatérsz” című, májusban megjelent második szólóalbuma kapcsán beszélgettünk.

- Úgy tudom, nagyon fiatalon, hat éves korodban kezdtél ismerkedni a zenével.
- Már négy évesen! Hiába néztem ki magamnak egy villanygitárt a hangszerboltban, mégsem kaphattam meg, mert anyám szerint a fém húr könnyen elvághatta volna a kezem. Két év múlva már rendszeres hegedűórákon ismerkedtem a hangszerrel, ami köztudottan, ugyancsak fém húrral rendelkezik, és mégsem vágta el a kezem. Ekkor tudatosult bennem: lehet, hogy édesanyám nem szeretné, hogy én legyek az ötödik Beatles-tag! A villanygitárról tehát le kellett mondanom, éppen ezért fogalmazódott meg bennem a „csakazértis!”. Ezután két év zongora-szak következett, majd felköltöztünk Pestre. Így a zenetanulás Iskolai keretek között megszakadt, önerőből viszont folytattam – természetesen gitárral. Innentől kezdve, szabadon kagylózhattam le a Beatles- bakelitlemezekről a különböző gitármeneteket.

- Teljesen autodidakta módon tanultál gitározni?
- Abszolút. Részt vettem ugyan egy kb. egyhónapos kurzuson, ami nemcsak a hangszerről szólt, hanem a színpadi viselkedési normákat is oktatták. Az előadásokat külföldiek tartották, aminek a legtöbb haszna az angol nyelvgyakorlat volt, hiszen szakmailag a tanár nem sokkal volt jobb nálam.

- Milyen zenéket hallgattál akkortájt? Kik voltak a példaképeid?
- Nagyon szerettem az Extremet, az iskolai zenekarral főleg az ő repertoárjukból játszottunk. Nem mondom, hogy a szólókat tökéletesen tudtam reprodukálni, de megközelítőleg mindenféleképpen sikerült felidézni azt a hangzásvilágot. A sok gyakorlás és a zene szeretete megtette a magáét. Abban az időben nem is nagyon tekintettem mást példaképemnek, mint az Extreme gitárosát, Nunot. Később, a kocsmazene időszakában, azért változott a helyzet. Akkoriban inkább az „egyszálgitáros” nóták és a blues kerültek előtérbe. Ahogy zeneileg léptem előre -, később már a dzsesszbe is belekóstoltam - úgy sokasodtak a példaképek is; így egyre kevésbé tudtam dönteni közöttük.

- Első zenekarodban gitároztál, de ’95-ben a Lelkes Állatok formációban basszusgitáros posztot töltöttél be. Mennyire állt közel hozzád ez a hangszer?
- Ezt a hangszert is nagyon szeretem. Szólógitáron tanultam, de világéletemben arra készültem, hogy egyszer majd biztosan szükség lesz a basszusgitárra is. Ami a Lelkes Állatokat illeti, amolyan félamatőr-félprofi csapat voltunk; jól éreztem magam a bandában. Az úgynevezett „fusion” stílust műveltük.

- Ezután jött az Indián Joe Blues Band. Az eddigi country-s fúziós rockot felváltotta a blues?
- Nem, nem. Egész végig párhuzamosan működött a két csapat; az előbbiben a funky volt a meghatározó, az Indián Joe-val pedig a kocsmazenét nyomtuk, meg a bluest. Azért a szólógitár mellett, néha előkerült a basszus is.

- A Roy és Ádám formációval sikerült kitörnöd az ismeretlenségből. Hogyan emlékszel vissza a zenekarban eltöltött időkre?
- Azt gondolom, ismert, hogy Szabó Leslie által kerültem be Roy és Ádámhoz; addigra már tökéletesen country rajongó lettem. A rock-kocsmákban egy szál gitárral játszottam, ezt bulijaimon hallották a többiek. Mivel tetszett nekik a játékom, hamar fölvettek a csapatba. Utólag visszatekintve, nyugodtan kijelenthetem, hogy három nagyon szép, pótolhatatlan évet jelentett nekem a zenekar.

- Netán iskolát is jelentett?
- Így van, jó iskola volt. Rajongóként kerültem be a zenekarba; innentől kezdve, nincs miről beszélni! Royék unszolására próbáltam meg a tehetségkutatót is.

- Ezzel el is jutottunk a Megasztárhoz, ahol – talán nem túlzás kijelenteni – egy ország kedvence lettél. Ez nem csak énekhangodnak, de egyszersmind egyéniségednek is köszönhető. Tudatosan alakítottad ki imázsodat, vagy netán ösztönösen ráéreztél, hogy Magyarországon ezzel egyfajta hiányt pótolsz?
- A country műfajban – ha jól számolom- legalább tíz éve mozgok. Tehát ez az imázs egyáltalán nem újdonság, legfeljebb széles körben nem ismerték. Önmagamat tekintve, abszolút ösztönös vagyok. Azt viszont igyekeztem tudatosan csinálni, hogy szerepléseim saját egyéniségemet tükrözzék. A tehetségkutatóban akármilyen feladatot is kaptam, mindig igyekeztem olyan nótát elénekelni, hogy számomra később is vállható legyen. Lehet, hogy az adott feladat éppen bohémabbnak tűnt, de az akkor is country volt. Fontos szempontnak tartottam, hogy lemezeim alapján a későbbiekben se okozzak csalódást azoknak az embereknek, akik egy bizonyos képet alakítottak ki rólam.

- Mostanában egy trióban is énekelsz-gitározol.
- Igen, a KGB. A Kartellból Ganxsta Zolee és Big Daddy Laca kerestek gitárost, énekest. A Megasztár után jöttünk össze, lassan két éve nyomjuk, punk-rock stílusban.

- Első szólólemezeddel 2006-ban debütáltál. A most megjelent „Véletlen hazatérsz” album mennyiben jelent előrelépést a „Rengeteg évhez” képest?
- Sokban. Elsősorban az összeszedettségben. Az első lemezen – bár a country jegyében fogant - érződik a kiforratlanság. Ezen kívül magán viseli mások keze nyomát is; érzem rajta azokat a meglehetősen öncélú behatásokat, ami az ő elképzeléseiket tükrözte. A mostani albumon már mindenben egyedül döntöttem, azóta érzem hatékonynak, pengének a munkámat. A „Rengeteg év” lemezen a dalok többségét én jegyzem; Roy és Ádám két-két nótája mellett, egy feldolgozás található. Ezzel szemben az új album nótái, dalszövegei, kivétel nélkül az én nevemhez kötődnek. Lehet, hogy kívülálló számára fel sem tűnik a különbség; én viszont érzem és tudom. Ettől függetlenül büszkén vállalom mindkét anyagot.

- Mennyire tükröződött az eladási számokban a „Rengeteg év” sikere?
- Nagyon jó kérdés: darabszámra nem produkált jó eladást, viszont a koncerteken kiderült, hogy országszerte ismertek a lemez nótái. Ebből következik, ha a letöltéseket is beleszámítanánk, sokszoros platinalemezről beszélhetnénk. Vigaszként könyvelem el, hogy első szólóanyagom helyett, másik munkám, Eszti (Szabó Eszter – a szerk.) CD-je lett aranylemez.

- Ezen az anyagon, immár egy személyben te vagy a zeneszerző és a szövegíró. A közreműködő zenészeknek mennyi beleszólásuk lehet a hangszerelésbe?
- A koncepció, a szerkezet adott, ehhez járul a szólista a megfelelő hangszerszólójával. Pl. Pintér Zsolti, aki hegedül és mandolinozik -, egy-két improvizációt leszámítva, amit maga talált ki - a meglévő dallamokra játszik. Ugyanúgy, Gyenes Béla szaxofonszólójához, befogadóan igazodik a hangszerelés. Béla zenei kvalitásairól egyébként annyit, hogy Berry White zenekarában fújta a szaxofont. Vagy említhetném Pribojszki Matyit is, aki szintén kiváló muzsikus.

- Nem tartasz attól, hogy idővel – amennyiben továbbra is te jegyzed a dalokat – elszürkülhet, egysíkúvá válhat az anyag?
- Három, különböző project kötődik a nevemhez. Van a sajátom, Eszti lemezei és a KGB. Ezen kívül, magán a country műfajon belül is több irányzat létezik. A honky-tonk, a bluegrass, a new-country, az ír-country, stb. Tehát a műfaj kifogyhatatlan, így a lehetőségek sem fognak beszűkülni. Eszti olyan hajmeresztő mutatványok elé állít, hogy képtelenség unatkozni. Vagy a KGB punk-rock nótája után, pl. jön egy szimfonikus tétel.

- A műfajoknál maradva: country, funky, rock, dzsessz, blues…Szinte mindegyikben kipróbáltad magad. Melyik áll hozzád a legközelebb?
- Erre nehéz válaszolni, de mégis: a rock és a country. Akár külön-külön is, meg ezek keveréke is egyformán a szívemhez nőtt.

- Fiatal zenész létedre, nem a könnyebb érvényesülés útját, az ún. mainstream vonalat választottad; inkább egy jobbfajta, élő muzsika mellett tetted le a voksod. Megítélésed szerint a jövőben, Magyarországon mennyire lehet létjogosultsága az igényes műfajnak, a mindent elborító „tuc-tuc”-cal szemben?
- Megítélésem szerint, csakis pozitív irányban mozdulhat el a zene Magyarországon. Sokan lerágott csontnak tartják a zeneipart, nincs igazuk. Aki benne marad ebben az állóvízben, az nem kell, hogy eljöjjön a koncertekre, nem kell, hogy megvegye a lemezt, hiszen nem ők a célközönség. Pár éve még a kereskedelmi rádiókban meg sem szólalhatott olyan muzsika, amiben gitárszóló van. Mára eljutottunk odáig, hogy egyre több igényes műfajt képviselő zenekar, vagy előadó jelenik a médiákban. Szép lassan visszatérnek az értékek, hiszen az emberek megunják a gagyit. Nem baj, ha netán hibázik a zenész, csak legyen bedugva a gitár, és ne a CD ugorjon. Lehet, hogy negyven év kellett hozzá, de a múlt rendszert is megunták, lecserélődött. Így van a zenével is: dolgozni kell érte, hogy jobb legyen – ennyi.

- Hegedűs István -

[2008.07.31.]