Meglepetés! Nem kőkemény hardrockot kapunk a Stone Gods-tól

Az ezredfordulón egy angol rockbanda kavarta föl az állóvizet. Miközben a 70'-es évek hangzásvilágát próbálta visszacsempészni ismét a köztudatba.

A Hawkins testvérek /Justin és Dan/ már gimnáziumban a gitár nyakát tépték, a zenéhez való vonzódás később is megmaradt náluk. Miután kiosztották a zenekar üresen maradt zenészstátuszait megalakították a The Darkness nevű formációt, ami átütő sikert csak öt évvel ezelőtt tudott elérni. Ez a siker három díjra volt elegendő a Brit Awardson. A szekér egyre jobban ment, a dalok szárnyaltak a listák élén, de vezetni sosem tudták azokat.

Az újabb album két évet váratott magára, de koránt sem okozott akkora robbanást, mint az előző. A testvérpáros, Justin nevű tagja, alkohol- és drogproblémái miatt, 2006-ban visszavonult egy rehabilitációs központba, hogy a siker övezte göröngyös út során elvesztett személyiségét újra megtalálja. Miután meglelte önmagát, gyorsan ki is lépett az együttesből, ezzel nem kis felfordulást hagyva maga után. Miután első kábulatukból feleszméltek a megmaradt zenészek, kerestek egy rátermett basszusgitárost, akit Toby Mcfarlain személyében meg is találtak.

Így hullt a mélybe az oly jónak ígérkező The Darkness, béke poraira és született hamvaiból a Stone Gods nevű formáció. A csapat júniusban adta ki első albumát, Silver Spoons and Broken Bones címmel. Az agyag zenei világa nem sokban különbözik az előzőektől, de mégis a kiforrottság és összetettség érzetét kelti. A 70'-es évek zenei világától egészen napjainkig minden megtalálható. Na igen, a fiúk tudják mi kell a jó ROCKzenéhez!

Aki az első pár szám alapján ítél, sajnos csalódnia kell, mert nem egy kőkemény hardrock albumról van szó. A Metallica és a Lacuna Coil, ez irányú perverzióinkat maximálisan kielégíti. Jelen esetben egy olyan lemezről van szó, ami változatos és meglepő. Az első pár szám után visszavesznek a tempóból (Magdalene Street vagy a Lazy Bones),majd a végén ismét a pörgés veszi át a szerepet és tökéletes lezárásnak bizonyul az utolsó dal is.

Ezzel keretet adnak az albumnak és tökéletesen ’befejezik’ azt, ezért állíthatom azt , hogy amit most kaptunk az egy kerek, jól megformált egész. Viszont van valami, amit nem értek, mégpedig, hogy a Wasting time mit keres itt. Egyszerűen nem ide illik bele az album zenei világába, a tartalmiról nem is beszélve.

Ez egy tinglitangli pop dal, semmi plusszal nem rendelkezik, amit mi kedves hallgatók elvárnánk a lemez többi dalát végighallgatva. Valószínű nem ez volt az egyetlen szám, amivel kitölthették a lemezen még üresen tátongó űrt, viszont ezt a fiúk bizonyára alaposan megfontolták, vagy mégsem.. !?

Majd a fogyasztói társadalom eldönti mi legyen a sorsuk, lehet jobban jártak volna egy csak tinglitangli popzenét játszó cd-vel, manapság az úgyis ’menő’. Viszont én örülök, hogy vannak még olyan zenészek, akik képesek a 70'-es évek klasszikus rockzenéjét vegyíteni a 80as és 90es évek rockjával. Sikerült egy igazi zenei csemegével ellátni az erre fogékony füleket.

Jó kis zúzós album, bármikor leporolható és a polcról levehető, talán még egy jó napot is okozhat, ha azokat a fogékony füleket üti meg...hallgassa olyan, aki szeretne egy kicsit kilépni a mai gitártépős zenéből, és az is, aki leragadt valahol a 70es évek végén vagy bárki, aki kedvet kapott hozzá, nem fog csalódást okozni.

- Nagy Zita -

[2008.08.04.]