A fekete parádé meghalt, a My Chemical Romance szerint

Jómagam a My Chemical Romance három-négy évvel ezelőtt történt színre lépésekor azt gondoltam, hogy ez az amerikai emo-punk őrület is pár évig fog tartani és ha Gerard Way frontembernek és zenekarának sikerül tartalommal is megtölteni a zenéjüket a csillogó, polírozott külső mögött, akkor még sokra vihetik.

Igazából az együttes 2001-es megalakulása óta tudatosan építgeti a karrierjét. A szokásos tagcseréken, alkohol, valamint drogelvonókon túlesett csapat aztán szépen bekúszott a világsztárok szűk elitjébe és a The Black Parade című konceptalbummal azt hiszem egy jó időre meg is ragadnak ott. Itt már megvan az általam addig hiányolt tartalom és még számomra is elég hihetetlen, de ez a csapat gond nélkül megtölti a legnagyobb arénákat is.

A lemez világkörüli turnéját a fiktív Black Parade együttes sötét egyenruhájában végigbrusztoló csapat a 2007. év októberében Mexikóvárosban adott koncertet és az egyenuniformistól megszabadulva pár nappal később a New Jersey-beli Hoboken klubban adott bulit rögzítette és a lemez címe is azt hivatott rögzíteni mindenkiben, hogy most már az original MCR-ként folytatják tovább.

Profi gépezet ez szó se róla. A mexikóvárosi koncert a teljes The Black Parade is Dead albumot tartalmazza semmi mást, míg a Hoboken klubkoncert pár korábbi nótát is. Az aréna koncert végtelenül profi hang és fénytechnikát vonultat fel halálprofi zenészekkel, akik közül a frontember Gerard Way kivételes színészi tehetséggel is bír. Amellett, hogy az előadás is inkább színházi előadásra, mint koncertre emlékeztet végtelenül élvezhető a dolog.

Picit egysíkú dalok

Fehérre vakolt arcú zenészek, fekete szemfesték és Gerard tekintete úgy babonázza meg a nagyrészt átlag 16 éves lányokból álló közönséget, hogy szem és bugyi nem marad szárazon. A hasonló stílusban fogant nóták nekem egy idő után picit egysíkúnak tűnnek, de a grandiózus Dead! vagy Welcome To The Black Parade, a sodró This Is How I Disappear, a kabarénóta Mama vagy a jó kis rakenroll Teenagers az őrületbe kergetik a tinirajongókat.

A klubkoncert egy emberközelibb csapatot ábrázol. A megakoncert után kicsit nehezen áll rá az ember szeme a kézikamerával felvett néhol fekete fehérbe váltó felvételre. A koncert is jóval nyugisabb hangulatban zajlik és vannak korábbi nóták is. A két felvételt egymás után nézni (136 perc) kissé unalmas és én inkább - bármennyire is megtervezettnek tűnik az egész – az arénakoncertre szavazok, de ki-ki döntsön ízlése szerint.

A lemezen extrák nincsenek, hacsak nem vesszük ide a mexikóvárosi koncert hanganyagát tartalmazó cd-t, amely maximum akkor kerül meghallgatásra, ha nincs a közelben DVD-játszó. A húszoldalas bookletet szinte kizárólag koncertfotók díszítik, úgyhogy itt sincs semmi extra, viszont az egész kiadvány kiállítása szép.

Rajongóknak kötelező beszerezni, de az sem jár rosszul, aki egyszerűen csak kíváncsi arra, hogy mit tud a zeneipar így a huszonegyedik század elején.

-hanczattila-

[2008.08.12.]