"Amikor láthatóvá válik a hang és hallhatóvá válik a fény..."

Interjú S.Varga Ilonával, A Lionnal a "Rendhagyó koncertportrék a Gödörben" című fotókiállítása kapcsán. A tárlat megnyitója november 3-án lesz és 23-ig tart nyitva.

- Mióta fotózol?
- Azt hiszem, azóta, hogy apukám kis Belticáját először a kezembe kaparintottam. Lenyűgözött a masina, meg a pár nap múlva látható eredménye. Akkor még apu itthon is laborált, meg egy ismerősének volt fotósboltja a Fő utcában, oda jártunk el a képekért. Aztán ötéves szülinapomra megérkezett az első saját jószág! Később megtanultam a szakmáról sok mindent, még laborálni is. 

- Miért a koncertfotózásnál ragadtál le? Milyen más témák érdekelnek?
- Legelőször minden érdekelt, aminek árnyéka és fénye van, aztán már inkább témaorientáltabb lettem. Adott volt a természet, a makrózás (miniatűr szörnyek és giz-gazok gigantikussá tétele a fotókon), az eszetlen (szeretetből mondom!) osztálytársak, majd jött a tánc és sport fotózása. Meg természetesen a koncertek. Annál izgalmasabb vadászat a világon nincsen. „A vadász ül hosszú, méla lesben....” De itt nem lehet mélázni, itt a pillanat tört részében kell megragadni a muzsikus lelkét, érzéseit. Ennél múlékonyabb pillanat – mely még színes is – nincsen egy városi ember számára, aki nem akar a természetben vadat ölni, ám a természetes vadászösztönét szeretné egészséges kordában tartani.

- Amúgy pedig egész életemben a tánc és a zene vonzásában éltem, foglalkozásaim egy része is ide tartozik. Természetesen érdekelnek más témák is, mint a szoció, a fények-árnyékok játéka, a jó minimál, a groteszk, a portré (koncerten kívül is), a pusztuló „anyatermészet”, állatok, fák, növények, miként érdekel az urbánus természet, a házak, az aszfalt világa. De leginkább mindezek mellett a táncfotózás! Itt még szeretném megemlíteni Orszáczky Jackie személyét, akinek lénye tizenéves koromban – még a Syriussal – egy életre elkötelezett a jó zenék, a koncertekre járás és a koncertfotózás világával. És még valami: az egyik legnagyobb kihívás a világon a dobosfotózás!

- Mi a legjobb a koncertfotózásban? És a legrosszabb?
- A legjobb a fények és arcok vadászata, hogy részese lehetsz a pillanatnak, amely lejön a színpadról. A legrosszabb? Ilyen több is van. Ha bánt a biztonsági, ha elzavarnak az első pár szám után a fotósárokból, ha rájössz, hogy tökfej vagy, mert kiderül, hogy kevés memóriakártyát vagy filmet vittél magaddal, ha merül az akku, és tudod, hogy a pótakku a töltőben figyel odahaza.

- Milyen tanácsokat adnál kezdő koncertfotósoknak? Hogyan lehet jó koncertfotót csinálni?
- Tanácsokat? Nem adnék igazán. Ez a műfaj belülről jön. Írtam már szaksajtóban pár cikket ebben a témakörben, és azt tapasztaltam, hogy akik annak alapján kezdtek koncertet fotózni, mind megpróbálta a trükkjeimet (persze nem mondtam el a legfontosabbakat :-) ) utánozni. Annyira összetett ez a műfaj, hogy nincs rá igazi recept. Érezni kell azt a zenét, aminek a pillanatát meg akarod ragadni, belőled is kell, hogy jöjjön, nem elég csak odaállni és kattogtatni. Legalábbis szerintem. Ha olyan zenét kell fotóznom (ez szerencsére ritkán fordul elő), ami nem jelent számomra semmit, esetleg negatív érzéseket ébreszt, ott maximum korrekt dokuképet lövök, de semmi érzés nincs és nem is lesz benne.

- Ezért megyek ritkán olyan koncertekre, ami nem „szívügyem”. Persze, ha felkérnek fotózni, akkor a tudásom legjavát beleteszem, de a lelkem nem megy át rajta. Ez egyben – szerintem – a legfőbb kritériumok egyike a jó koncertfotózáshoz. Technikailag persze már más a pálya, de hát nem hiszem, hogy egy zenei szakportálon ez annyira fontos lenne. Ott a feeling dominál, nem a ketyerék munkája. Vallom, hogy a fényképezéshez elsősorban szem kell, és csak azután a technika, amely kiszolgálja azt. 

- Te mivel fotózol, hol hívatod elő a képeket? (a technikai részletek kedvelői részére)
- Régebben – és még mindig nem is olyan régen – természetesen filmre dolgoztam, magas ISO értékű filmre (valaha diára is), azokat zömben itthon laboráltam, de a színessel való hosszas macerálás miatt maradt a bolti kidolgozás. Ma digivel dolgozom, kétségtelenül jóval olcsóbb és időtakarékosabb megoldás. „Elvakult” Olympusos vagyok, most már mondhatom, hogy márkahű. Nem akartam, hogy szakbarbárnak tartsanak, vettem egy Canont is, de egy idő után lecseréltem egy másik Olympusra.

- Analógból és digiből is csak Oly gépparkom van, ami lassan már márkatörténeti múzeumnak is beillik, hiszen a legelső tükörreflexes Olympus digitől a majdnem legújabbig, a kompakttól a belépőszintűn át a profiig mindenféle jószág figyel az arzenálomban. A képeket vinyón és dvd-cd-k erdején tárolom, ha nyomatok, akkor a DigiLabor.net dolgozza ki a képeimet. Nekik fantasztikus poszternyomó rendszerük van, és azt preferálom leginkább. Az amatőr kisképtől a profi poszterig mindent meg tudnak csinálni. 

-  Mi alapján válogattad ide a fotókat? Kb. hányból válogattad a kiállítás képeit?
- Igazából nem is tudom, hogy mi alapján válogattam. Azt hiszem, hogy a pillanatnyi hangulatomnak megfelelően. De elsősorban portrékat hozok, ahol az arcok és a fények találkoznak, ahol nem a szép mosoly és a műmájer pofavágás szintű portrét mutatom meg (ilyet nem is szeretek csinálni), hanem azt a pillanatot, amikor a zenész vagy énekes arca, mimikája idomul a belső pillanatokhoz. Ahhoz, amit a zene kifejez számára, ami a lelkéből jön. Néhány nagyobb alakos kép is van, ott a szituáció vagy a fény teszi valamiért emlékezetessé számomra a pillanatot. Nem gyúrok kifejezetten csak arra, hogy a „legsztárabb” embereket kapjam lencsevégre, inkább a pillanat varázsa érdekel.

- Sokszor az ismeretlenség homályába kényszerített kiváló muzsikusok sokkal több érzést és tudást közvetítenek, mint a „méjnsztrím” agyonfényezett „sztárjai”. Ez még afféle küldetéstudatot is rejt számomra, hogy igenis megmutatni, hogy van élet a felkapottságon túl is! Hogy mennyiből is válogattam? Nem tudom. De ha mondok egy olyan számot, hogy hatvan-hetvenezer, akkor az már szinte áttekinthetetlennek látszik.  Persze, lehet, hogy menet közben már egész más képeket akarok a falon látni, de hát a kinyomtatás után már nincs változtatás.

- Szerinted elég, ha egy koncerten csak az első 3 számot engedik fényképezni?
- Attól függ, hogy mire. A bulvársajtónak igen. Aztán a fotósaik mehetnek a büfébe ingyensörért. Én nem szeretem az első három szám című irreális baromkodást. Ha tényleg jó képeket akarsz lövöldözni, akkor kábé a középidőtől érdemes felragasztani a szemedre a kamerát. A finis mindig a legizgalmasabb. Mint egy hosszú távú futóversenyen. Az elején csak beállás van, mindenki még feszült, ideges, még nem befelé és egymásra figyelnek, csak a jól szóló technika érdekli a fellépőket. Legyen az világsztár vagy garázszenekar. Ez így van. Szóval, ha nem csak korrekt tudósítást akarsz a sajtóban lenyomni, amihez a zenész még kötelességből oda is pózol, mert előírta neki az impresszáriója, akkor célszerű kivárni a mélyfeelinget!

- Mi a véleményed a biztonságiakról?
- Van ilyen is, olyan is. Egy szegedi SZIN-en meg is ütött alaposan az egyik, mert nem fértem el rendesen a fotósárokban, kicsi vagyok, nem láttam a fotósok erdejétől, és szerettem volna beljebb lépni. De ő önkényesen kordont vont, és egy idős fotós kollégát meg engem gyakorlatilag megvert. De van, amelyik csak a géppel agresszív. Szigeten fordult elő, hogy hústoronykám beletenyerelt az obimba, és csontig betolta. Azóta is kerreg a jószág. Sorolhatnám a sérelmeket, de nem akarom. Viszont van rendes is. Az Iron Maiden koncerten pl. az életemet mentette meg az egyik, mert a közönség első sorából akartam dolgozni, de kitaposták a belemet, majdnem roppant a gépem, és kiemeltek, kitettek a rendbontókkal együtt. Ez vicces volt, mert a színpadon kívül már a többi szekus azt hitte, én is rendbontó vagyok, és jól meglöktek. De tényleg embere válogatja.

- Pár éve láttam a Szigeten a Wanted sátorban két olyan szekus fickót, aki egy francia srácot annyira elvert - mert azt úsztatták a levegőben és harmadszor is bekerült az árokba -, hogy a srác vérző fejjel kötött ki a sátor belső szélénél, és mi, fotósok, úgy törölgettük papírzsepivel a homlokát. Szóval van rendes is meg van gazfickó is. Miként az életben is. Igaz, itt nagyobb eséllyel vannak „gyilkolásra” kondicionálva, mint a koncerteken kívüli világban.

- Melyik volt a legjobb fotózásod?
- Legjobb? Hűha! No, ez fogas kérdés. Ezzel akár csőbe is húzhatsz. Átlag évi 150-200 koncerten fotózom, így nem igazán tudom megmondani. De emlékezetes marad, amíg élek a két Plant koncert, Roger Waters, az összes Gogol Bordello – különösen az A38-on, ahol a színpadi „krómrúdon” kúszva, két böhöm nagy jószággal a nyakamban a mélykinyomóban lógtam, és onnan végig tudtam lövöldözni az egészet. Életemben először papírzsepivel a fülemben. És rám szólt a zenekar roadja, hogy elállom a hangot, kússzak lejjebb. Hahaha... elállom a hangot.... Ott olyan pillanatokat tudtam elkapni, amiket más nem. Vagy a Waters, ahová nem kaptam passzt még úgy sem, hogy megvettem a jegyet. Első sor, és végig tudtam dolgozni. Igaz, nem a nagy profi géppel, de nagyon igyekeztem. Waters megállt előttem, pózolt, és szétvigyorogta rám az arcát. A szekus meg érthetetlen pillantásokat vetett rám, és nem tudta, hogy elvegye-e a becsempészett masinámat vagy sem.

- És a legrosszabb?
- A legrosszabb most volt a Szigeten. Az utolsó éjjel, rohantam az egyik kedvenc külföldi zenekaromhoz, mert megláttam messziről, hogy már színpadon vannak. És futtomban, hónom alatt egy kétkilós kamerával (beleállt a bordáimba, de a gép túlélte) pofára estem egy drótkötélben (borda- és állzúzódás, nyelvelharapás), de futottam tovább, és csak kattogtattam, és imádtam a Chiki Liki TuA zenekart, miközben dőlt a vér a számból, és nagyjából már nem kaptam levegőt és nem láttam. Félidőben lebányásztak a színpadról (elég ronda díszlet lehettem), aztán már csak a doki, röntgen, és a két hónapja tartó piszok lassú gyógyulás. De megvan az egyik legszebb képem róluk!

- Szerinted egy koncertfotó (vagy akár 40) helyettesíteni tudja a koncertélményt?
- Nincs köze egymáshoz a kettőnek. Legalábbis az én olvasatomban. Ha gép nélkül megyek egy koncertre, akkor a gép annyira tud hiányozni, hogy szinte fáj. Ha pedig csak fotózni megyek egy nagyon korrekt koncertre, de nem a szívem zenéje, akkor lehet az akármilyen korrekt, nem tud akkora élményt adni, mint ha közben megörökíthetném azt a pillanatot, ami kedves a szememnek. Számomra összefügg, mint ahogy összefügg a tánc és a zene is. Nekem talán a táncot pótolja a fotózás. Hiszen már pár éve csak hébe-hóba lépek fel egy buta lesérülés miatt, és nagyon örülök, hogy a ritmusra való mozgás helyett ritmusra való vadászatba léphetett át a „művészi beteljesülés” igénye. Hülyén néz ki, de valahogy így van ez. Nem tudom.

- Melyik a kedvenc képed? Miért?
- Nagyon sok kedvenc képem van. Mindegyik másért. Van egy kis portfólióm a flicr.com oldalon, itt van fent pár száz képem. No ezek, kedvencek. Persze nem csak és kizárólag koncertképek vannak itt, de azért a bő fele az, de sok a táncfotó, szoció stb.

- Fotózás közben van időd élvezni is a koncertet?
- Mint feljebb említettem, összefügg. Egy pisszenést vagy hangocskát sem tudok elmulasztani belőlük, hiszen – úgy vélem – benne élek a koncertben, részese vagyok. Még akkor is, ha közben kitapossák a belemet, mert csak a közönség első sorai jutnak. Megkockáztatom, hogy többet látok belőle, mint a közönség, mert észre tudok venni a komplex nézés közben olyan nüanszokat, és meg is tudom mutatni a nézőknek, amelyet ők esetleg észre sem vesznek. Például, ha takarásban vannak, mert sokan ugrálnak előttük, vagy éppen a gitárost nézték, és közben a dobnál történt valami érdekesség, vagy egy grimaszt nem vesznek észre, mert valami másra figyeltek. Szóval élvezem, koncentrálok és közben belsőleg utazom :-) !

- Igazi polihisztor vagy. Mit is csinálsz még?
- Apai nagyapám tényleg polihisztor volt. De csinálok valóban pár dolgot még az életemben. Könyveket, folyóiratot szerkesztek (irodalmilag), írok, pszichoterapeuta és pszichodramatista vagyok. Évekig foglalkoztam ifjúságpszichológiával is. Tánc- és mozgásterápiával dolgozom, ez is teszi ki munkavégzésem nagy részét. Táncosként már csak olykor-olykor lépek fel, főleg a szakrális táncok világában. Meg még fotósként is – több szegmensben – dolgozom. Bár, annak nagyon örülnék, ha ebbéli munkám több lenne, mert szeretnék most megvenni egy olyan gépet, ami csak akkor realizálódhat, ha több megrendelés jönne. Nagyon érdekel a művészetterápiának az a része, ahol a fotózás és a pszichoterápia, a rajzzal és a mozgással együtt válhatna hatékonnyá. Valahol belül ez mozgat, és agyalok rajta rendesen.

Ennek a kis interjúnak a végén szeretném megköszönni pár igen segítőkész embernek, hogy hagynak kattintgatni a koncerteken. Néhány koncertszervező nevét szívem szerint aranyba önteném, hiszen sok nagyszerű képet annak köszönhetek, hogy még azt is elintézik, hogy bent maradhassak a három szám után a fotósárokban. .

- SirOesh -

[2008.10.30.]