Éljen a jazz! - a Heaven Street 7 új lemezén

Vagy nem? Hát nyilván nem. Persze nem lehet ennyire egyértelműen eldönteni ezt mindenről, ami Szűcs Krisztián szájából elhangzik, de ahogy az várható volt, az új Heaven Street Seven-lemez is fröcsög az iróniától. De vannak egyéb dolgok is, amiket most meg kell beszélnünk.

Nagyjából 2008. október 8-ra tehető az a zenetörténeti pillanat, amikor a HS7 bejelentette, hogy a következő lemezt a megjelenés előtt egy héttel elérhetővé teszik a hs7.blog.hu-n, és legálisan le lehet tölteni egy héten át.

Jó minőségű hangzóanyag - csúnya weblap

Mivel a Kaukázustól nehezen lehetne elvenni a hazai zenei netes jófejkedés első helyét, így itt arra szűkült a hőstett, hogy ők az első olyan zenekar, akik fizikai formában is megjelentetnek egy lemezt, előtte pedig ingyen hozzáférhetővé is teszik. Végül kiderült, hogy nem a tervezett időben, hanem annál két nappal hamarabb fölkerült az album.

Dicséretes a minőség (320-as mp3), viszont az akció köré kerített weblap gyalázatos (különösen a link fölé vitt egér hatása riasztó), kicsit gyakorlottabb gimis CSS-bűvész párezer forintért összerakott volna ennél sokkal értelmesebbet (azóta szerencsére kicsit csinosítottak a blogon).
 
De ezen is túl lehet lépni, úgyis csak egyet kell kattintani, hogy lejöjjön egyben a cucc; persze aki stúdiós képeket akar nézegetni, netán borítót tervezni támad kedve, az kattingasson, meg nézegessen tovább nyugodtan.

Free jazz

Szóval Jazz. Mármint a címe. És ingyen, szóval free jazz, érted? Na jó, reméljük nem ez a logika vezérelte a zenekart a címadásnál, elvégre ez a nyitószám címe is. Első hang: a Bauhaus-életmű első hangja. Jó, nem nagy dolog, csak egy magas gitárhang, meg amúgy is, fél hanggal lejjebb. Na de hogy a hat másodperc után következő, reverbbel terhelt nyolcnyolcados gitározást nem a B-52’s-életmű első száma ihlette, azt nem fogja senki elhitetni velem.

Aztán csak meglepődik az ember úgy igazán is, mert rockolás kezdődik, a súlyosnak szánt résznél kis hangulati önismétléssel: az általam koncerten sosem hallott, pedig vicces és jó Igen című szám néhány hangja ugrik be.

Eltekintve a "jazzt kell szeretni / jazzt dobta a gép" tőrdöfésektől, meg attól, hogy Szűcs Krisztiánnak nem áll jól a kiabálós ének, végülis nyitószámnak elmegy, bár elviselne az ember valami kevésbé sokkolót, főleg ha tudjuk, hogy egy bugyuta furulyával induló, cuki skandináv indie-t idéző szám következik.
 
Ide is jut önismétlés, méghozzá az Astoria zongorás megállása. A harmadik szám egy igazi népies szerzemény (Kereplő), a szöveget Szabó Gyula szájába képzelve és szó szerint értelmezve simán megjelennek a Magyar népmesék-sorozat tipikus képei.

Néha a nyelv marad alul

Legyünk pozitívak: a Magyar világsztár nem produkálja a lemezen legtöbb számra jellemző hibát, vagyis prozódiailag egész jól jön ki, sőt, akár bravúrnak is nevezhető. Itt is van ugyan zavaróan rövid ideig kitartott hosszú szótag, de még viselhető mennyiségben. A legbosszantóbb az, amikor érezhetően meg lehetne szebben is oldani, mégis a nyelv marad alul.

A következő szám egy rejtély. Első ránézésre egy üres, kínosan lassú ballada semmitmondó szöveggel ("...mennyi pillanat múlt el, ami örökre szólt"), másodikra eldöntöttem, hogy ez egy kísérlet, ami arra hivatott, hogy kipróbálja, tényleg elég-e szart csinálni ahhoz, hogy valami sikeres legyen, méghozzá olyan szart, ami saját magáról is elmondja, hogy szar – más magyarázat egyszerűen nincs.

Ezután ismét számkitalálós játék következik, aminek az egyik megfejtése az, hogy Killers – Mr. Brightside, legalábbis a szám eleji csilingelős gitár, utána pedig (tulajdonképp egész logikus módon) átmegy a dolog tipikus nemrég trendi New Order-szerű indie-dance muzsikába, megfejelve egy kis Love Will Tear Us Apart-féle szintivel, hogy fél pontot az amatőrök is szerezzenek.

Ami a szöveget illeti, ennyit mondanék: "szívedet több tonna semmi nyomja". A Zombik fényes nappal kapott egy teljesen jó verzét, amihez egy hangulatilag és zeneileg teljesen oda nem illő, nyolcbites effekttel tarkított "refrén" kapcsolódik. Egy sokkal szervesebben kapcsolódó, áttételesen glame-es gitáros rész után még egy refrén, és ennyi.

Ami jó

Rég jártam koncerten, csak három új számot hallottam (akkor még angol szöveggel), és azok nem voltak rosszak, úgyhogy az utolsó öt nótának még volt esélye jónak lenni – részben sikerült is neki. A Ne menj vissza nem vállal sokat: az akusztikus gitár, lábdobogás és taps alapja amilyen egyszerű, olyan jó. A "minden és/vagy/de semmi" jellegű sorokat pedig el lehetne felejteni, egy idő után az Európa Kiadónál is fárasztóvá váltak ezek (persze azt végtelenségig el lehet hallgatni, hogy "nem vagy olyan jó / nem vagy olyan rossz").

A Paradicsom megmondja a tutit a világról és az emberekről, válságaláfestő zenének kiváló. Ennyi böjt után végre jön a koncerteken megkedvelt Fél lábbal a zsírban, ami valamit vesztett a rögzítéssel, de lett benne két másodperc szörf, az angol helyébe lépett magyar szöveg pedig adott egy jobbfajta (ön)ironikus szószt hozzá (persze lehet, hogy az angol is az volt).

Nem illik a helyzet komolyságához a játszadozás, de a Távolság felütése mellé oda lehet tenni a Franz Ferdinand 40’-jének elejét. Szövegről szóló szám, mégis van prozódiabeli bicsaklás, de legalább elszomorít, szóval valamit csinál. Már én kezdtem zavarban érezni magam, hogy ennyit foglalkozom a számkezdésekkel, de ha az utolsó szám, az Egoista elejének gitárja a Wolfmother White Unicornjáé, akkor mit csináljak?
 
A követő rész tipikus R.E.M-hangzású, de akár proto-britpoposnak is belőhető. Szokásos hosszúmagánhangzó-rövidülések, no meg "hallgatjuk a csöndet", "úszunk a fényben" (az előző lemezen "titkaid úsztak a fényben"), nánáná, zaj, csönd, elhalkul.

Csalódás?

Az hát. Gyengébbre sikerültek a dallamok, mint a korábbi lemez(ek)en, és ugyan sok olyan hangzást hozott a zenekar (megint), amit magyar lemez még nem látott, de sokszor csak egymásra hajigált dolgoknak tűnnek ezek, és egy külföldi menedzser szemével nézve megintcsak nem eladható; de nem is ez a baj, hanem hogy nem érdekes.

Amíg nem voltak ennyire nyilvánvalóak a nyúlások, meg nem ilyen relatíve friss dolgokból csentek, és amíg egészséges arányban voltak a külföldi és hazai hatások, addig talán, de így nem. Még akkor sem, ha maga Tövisházi Ambrus kelti a zajokat (amik amúgy általában nem tettek rosszat a lemeznek).

Értékelés: 4.2. Nem magyar füllel ez a lemez / magyar füllel a lemez képzelt angol változata: egy leheletnyivel jobb.

-bátor ventilátor-

(a cikk eredetileg a bravefanzine.blog.hu-n jelent meg)

[2008.11.15.]