Pat Metheny - Kérdés és válasz

Pat Metheny, az amerikai virtuóz gitáros-zeneszerző több alkalommal koncertezett hazánkban. Összetéveszthetetlen hangzású zenei produkcióját először a 80-as évek derekán csodálhattuk élőben, köszönhetően annak, hogy Pat már akkortájt – nem csak zenei téren – sikerrel törte át a „falakat”.

A zene.hu látogatói a közelgő budapesti hangverseny előzeteseként egy korábbi exkluzív televíziós interjú részleteit olvashatják. A riportot Gerebics Sándor készítette, aki többször is találkozott (legutóbb az Umbria Jazz fesztiválon, amelyről hamarosan film is készül) a kiváló muzsikussal.

P. M. - Soha nem rajongtam az olyan muzsikusokért, akik szolgai módon másolták mások hangzását. Azokat tiszteltem inkább, akik megpróbálták a maguk útját járni, és a szerint gondolkozni a zenéről. Ez ösztönözött, hogy rátaláljak a stílusomra. De zenészként bármennyire is az ujjam hegyében érzem már, mégis hosszú évek munkája kellett ahhoz, hogy eljussak idáig. Bárhogy is van, számomra a zene nem korlátozódik egy stílusra. Ez az egész behatárolgatás különben alaposan meg lett keverve az elmúlt húsz-harminc-negyven évben. A stílusok már túlhaladottak, mint fogalmak. Olyasvalami ez, mint a divat. Sok tekintetben jó példája vagyok annak a zenésznek, aki ebben a stíluslabirintusos időszakban nőtt fel. Nekem az emberi lélek meghatározóbb. Ez az egész dolog ma már nem is a stílusról, hanem sokkal inkább a hangzásról szól. Megpróbálom azt a zenei nyelvet beszélni, amely a pillanatot fejezi ki, de mégsem csak a máról, vagy az elkövetkező tizenöt évről szól. Úgy gondolom, a kompozícióim túllépve az újszerűségen válhatnak időtlenné.
Igazából sohasem folytattam klasszikus zenei tanulmányokat, viszont annál többet hallgattam a halhatatlanokat. Alapjában véve nem sok különbséget találtam azok, valamint a könnyebb műfajokból származó kedvenceim között. Ugyanis a világ a Beatles és John Coltrane között is számomra olyan hallgatni való parancsolat, ami vezérel. És bármennyire is a múlt értékei ezek, mégis lélekkel telik, vezérlők. Ez az, amit értékelek bennük. Teljesen lényegtelen, hogy klasszikus zenéről, vagy dzsesszről van szó. Olykor a harmonikus témák az irányadók, azokat csalogatom elő a húrokon. Ilyenkor előszeretettel hallgatom a lágyabb zenéket, azokkal szemben, amelyek csak egy sémára épülnek.

G. S.: - Mi jelenti manapság a dzsesszben a nagyobb kihívást? A technikai, avagy az individuális oldal?
P. M. – Ebben a zenei világban kénytelen vagy befejezett műveket alkotni spontán módon! Így nekem a kihívás legfőbb része: a következetesség, a fejlődés és az előadói képesség. Kitalálni valami egyszerű ötletet, amit aztán állandóan formázgatunk. Tudja, olyan ez, mint a beszéd, amelyben jó néhány meghatározó elem van. Ugye, a nyelv, amit éppen az interjú során is használunk: az angol. Az a nyelv, amit egész életemben tanultam, és amit minden nap beszélek. De mégsem tökéletes, pedig a gondolataim kifejezésére szolgál, és megközelítőleg lefordítható más nyelvekre is. A zene viszont inkább az improvizációkra épít, és csak kevésbé támaszkodik a nyelvre. Ha zenében kommunikálsz, az improvizációid, az ötletek és gondolatok kifejezésében más már nem játszik komoly szerepet. Megfigyelhető, ezek legtöbbször nagyobb befolyással vannak ránk, mint bármi más.

GS

[2005.03.01.]