Milyen ronda vagy a ruháid nélkül...

Christina Elmo rendezésében, előadásában, táncolásában láthatjuk két estén át az általa írt Ann Liv Young I love you (how ugly are you with your clothes off) (Szeretlek Ann Liv Young – milyen ronda vagy a ruháid nélkül) című darabját, mely egy magányos szóló, tükrök társaságában, a test, a hang és a szöveg találkozásáról.

Christine Elmo 1984-ben New Jerseyben született, Kentuckyban nevelkedett. 21 éve táncol, az első 17 évében csak balettet tanult a Lexington Ballet, a Hartford Ballet, és a Walnut Hill Társulatokban. 2000-től a National Society of Arts and Lettershez szerződött. A Csipkerózsika és A szilfidek feldolgozásáért díjat is kapott.

Tanulmányait a Suny Purchase-en (egy New York-i egyetem) végezte, ahol 2005-ben szerzett diplomát, és jelenleg óraadó tanárként dolgozik. Kurzusának címe: Bachelor's in Fine Arts in Dance Performance. Tanára többek között Neil Greenberg volt, akinek tanítása átformálta a művészetről alkotott addigi véleményét. 2005 óta Brooklynban él és dolgozik. Amióta a városban lakik, élete kétfelé szakadt. Egyrészről 10 európai országban és Törökországban lép fel mint vendégművész, emellett pedig New Yorkban állandó repertoárja van. Rendszeresen tevékenykedik Brooklynban, Manhattanben és Minneapolisban is.

Előadást, filmet és zenét készített többek között Daniel Carterrel, Nancy Garciával, Charlotte Gibbons-szal, Neil Greenberggel, Miguel Gutierrezzel, Peter Hansonnal, Juliana May-jel, Johanna S. Meyerrel, Jennifer Monsonnal, Leah Morrisonnal, Jillian Penával, és Jacob Wick-kel. Juliana May-jel egy 2006-os produkcióban nyújtott alakításáért a The New Yorker-től a találó "erőmű" nevet kapta.

Az előadás keletkezéséről kérdeztük Christinát:

- Ez egy szóló, amin már szeptember óta dolgozom. Igazándiból az elmúlt három-négy évben felgyülemett munkák összegzése. 2005-ben csináltam egy szólót, „Solo No. 1” címmel. Alapjában véve a hosszú élet, az idő felfüggesztése témakörét jártam körül... Abban az időben az „unalommal” játszottunk... Kíváncsiak voltunk, milyen messze mehetünk el az előadás közben a bennünk lévő unalommal, és itt nem az „unalom” szó alapjelentéséről beszélek, hanem a benne foglalt fáradtságról, a megélésről. Hogyan tudjuk ezt úgy átadni, hogy valami mássá váljon. Ebből csináltunk akkor egy előadást.

- Ugyanakkor a nyugati mozgásformákkal is foglalkoztam, amelyeket gyerekkorom óta erőltettek rám. Egy idő után az unalom mint téma átalakult feszültségkeltéssé, várakozások felkeltésévé, és mindenné ami ebből következik. A tánc mozgásformákká alakult, kezdtem felismerni a párhuzamot a táncaim és írásaim között. És nem tetszett amit találtam. Ebből készítettem egy darabot egy quartetre (két férfi, két nő). Ekkor kezdetm el dolgozni Leah-val (Leah Morrison), és a táncosok hangját beleszőni a darabba. A mozgás már nem vált annyira fontossá, bár törekedtem az egyensúlyra, hogy megtartsa fontosságát a darab többi elemével szemben. Elég rövid életű négyes volt, de ez is hozzájárult a fejlődésemhez. Ez a mostani előadás pedig az eddigiek összegzése, előfutára/kísérlete egy júniusi workshopnak, ahol ismét egy csoportos darabot mutatok be.

Hogy miről szól az előadás? A nyugati erőltetett mozgásformák bemutatásáról. Azokról, amiket a balett-táncosokra ráerőltetnek, amiket éveken keresztül gyakoroltatnak velük, de amik mégsem a táncost adják. Christine életében egy meghatározó élmény volt (legalábbis a darab megszületése kapcsán komoly hatást gyakorolt rá), hogy tavaly októberben meglátogatta a debreceni Modern Művészetek Múzeuma tárlatát, amely épp a szocialista relizmus műveit sorakoztatta fel:

- Ez tulajdonképpen már benne volt a tudatalattimban, de a kiállítás mégis mellbevágott a maga realizmusával. Jöttek a szovjetek, és azt mondták, hogy így fogsz festeni, és ezt fogod festeni... Ez az érzés végig bennem volt a darab készítése során.

Az előadás tehát a Sirályban, csak ezen a két estén látható.

-SirOesh-

[2009.01.13.]