Fire of Anatolia

A Fire of Anatolia előadását november 8-án Debrecenben, a Főnix Csarnokban; november 9-én pedig Budapesten a Papp László Sportarénában láthattuk a Podium Produkció szervezésében.

A Fire of Anatolia közel 100 táncosból álló török társulat, akik a zene és a tánc segítségével mesélik el a nézőknek Anatólia történelmét és hagyományait.

Előadásukban balett, néptánc, hastánc, sztepp és a modern showtánc koreografikus elemei keverednek élő dobszólókkal kiegészítve. A társulatot öt éve alakította meg Mustafa Erdoğan, a Fire of Anatolia című előadásukat pedig 2002 óta adják elő világszerte, eddig 30 országban csodálhatta meg a nézőközönség a produkciót, mely magával ragadó és rendkívül látványos.

A budapesti előadás előtt fél órával már a bejáratnál toporogtunk. Kár, hogy nálunk a biztonság még mindig ritkán párosul a biztonsági őrök udvariasságával és sajnálatos, hogy a nézőket drogdílernek nézik. Az arénában némi fejetlenség volt a helyek elfoglalásakor, ugyanis bent nem hemzsegtek az eligazítók. Sajnos a hátsó sorokból egészen picirinek látszott csak a színpad, a színpadon mozgó táncosok pedig hangyáknak tűntek, ezt a szünetben többen is kifogásolták. A színpadhoz közel azonban már aránylag jól lehetett látni a művészeket.

Az előadás első felvonásának indítása picit gyengébbre sikerült, kevésbé volt jellegzetes és elbűvölő. Látványosnak viszont nagyon is látványos volt elejétől a végéig. A mintegy 100 táncos, a csillogó-villogó ruhák, az elragadó zene, a látvány megalapozták a hangulatot és elkápráztatták a közönséget.

A második felvonás sokkal jobban tetszett és úgy éreztem a közönség hangulatát is sikerült jobban feldobni, a dobszóló mindenkit magával ragadott, nézők és táncosok találkoztak a dobok dübörgésében, egyszerre és együtt éltük át a zene és a tánc örömét és fájdalmát. Mert nemcsak az öröm, de a halál megjelenítése is nagyon képszerű és érzelemgazdag volt. Szemünk előtt láttuk a halottjaikat sirató asszonyokat és azonosultunk gyászukkal. Sikerült átérezni és átélni mindent, ami a táncban és a táncosok arcán egyaránt megjelent. Jó és rossz harca, sötét erők, zene és tánc, minden harmóniában volt. Kár hogy egy-egy történet végén a reflektorfény úgy elvakított, hogy nem tudtuk megcsodálni az előadók boldog és elégedett pillantásait.

Számomra a hastáncos részek voltak a leghatásosabbak (a dobszóló és a halál megjelenítésén kívül). Csodáltam, hogy ezek a táncosok mennyire sokoldalúak, a hastánc legtökéletesebb mozdulatai mellett a sztepp és a balett is ugyanolyan jól sikerült és még a dobolásban is megcsillogtatták tehetségüket. Nem véletlen, hiszen 750 táncos közül választották ki a 90 legtehetségesebbet. Örülök, hogy ott lehettem és belekóstolhattam a török hagyományokba!

Nóri

[2005.11.10.]