Tosca a Magyar Állami Operaházban - beszámoló

2005. november 30-án klasszikus és nagy erejű Toscát láthatott a közönség, ahol a főszereplők közül ezúttal Tosca és Cavaradossi emelkedett ki.

Giacomo Puccini 1900-ban elkészült remekműve pontosan száz évvel korábban játszódik, Rómában. 1800. június 17-e délelőttjén veszi kezdetét a Szent András templomban és hajnali négy óra után pár perccel ér véget az Angyalvárban.
Izgalmas történelmi pillanat adja a csodálatos zenéjű opera hátterét: Róma a bonapartizmus és az abszolutizmus elkeseredett csatározásának tanúja, s mindkét oldal jellegzetes figurái tűnnek fel a színpadon. Kettő közülük, az Angyalvárból megszökött Cesare Angelotti, volt római konzul, valamint az abszolutista hatalom titkosrendőrségének mindenható feje, Vitellio Scarpia báró valóságos, történelmi személyek. A rajtuk kívül színre lépő, kitalált alakok is mind hű tükrei a történelmi pillanatnak: így a Sekrestyés által volteriánusnak bélyegzett és Bonaparte marengói győzelmét még megkínzottan is éltető Mario Cavaradossi; az ünnepelt művésznő, a Farnese Palotában adott győzelmi ünnep kantátáját éneklő Floria Tosca; Spoletta, a nagyhatalmú rendőrfőnök szolgalelkű jobb keze; a Szent András templom, zsörtölődő, falánk és szenteskedő sekrestyése. Mindjükben a korszak jellegzetes típusait lelhetjük meg.

Az operaházi előadás díszletei és jelmezei által a színpadon is testet öltött az Örök Város 1800 kora nyarán. (Már-már ritkaságnak számító erény a világ operaszínpadain, igaz a Tosca az utóbbi idők modernizációs törekvéseit eddig többé-kevésbé megúszta). A díszlet apparátusban külön kiemelném a színpad jobb oldalán található oldalajtót, ami mindhárom felvonásban más-más lényeges funkciót töltött be. Ez volt a templom Cavaradossi által használt „nem hivatalos” oldalajtója, amelyen keresztül azelőtt pár perccel távozott az üldözött Angelottival, még mielőtt a kopói társaságában érkező Scarpia belépett volna a főkapun. A Farnese Palotában a Scarpia szobájával szomszédos kínzókamra bújt meg az említett ajtó mögött, s a harmadik felvonásban mindenki innen lépett ki az Angyalvár baljós, tragikus atmoszférájú udvarára, ahol a cselekmény Cavaradossi kivégzésével és Tosca öngyilkosságával véget ér. (Díszlet : Vayer Tamás)

Báró Scarpia rizsporos parókája, díszes öltözete az abszolutizmus megtestesítője volt a festő jellegzetesen forradalmi, romantikus, bő ujjú ingből, mellényből és kabátból álló öltözetével szemben. Tosca jelmezei által bemutatásra került egy 1800-ban ünnepelt művésznő napjának minden arca, a hálóruhától eltekintve. Bájos virágokkal díszített, állánál selyemszalaggal megkötött kalapban és lenge fehér nyári öltözetben érkezett az oldalajtón Cavaradossihoz, majd világoszöld ruhában, haját fátyollal eltakarva, templomba jobban illő öltözetben tért vissza a főkapun az első felvonás végén. Vörös, gyémántoktól csillogó, súlyos estélyi ruhában, fején diadémszerű ékkel kellett végighallgatnia megkínzott szerelmese jajkiáltásait s szenvednie Scarpia kegyetlen zsarolásától. Floria Tosca, az énekesnő hivatalos arcképe tekintett vissza rá a tükörből, miután végzett a kéjsóvár és kegyetlen rendőrfőnökkel. Gyilkos tette után még volt ideje ruhát cserélni, s a legegyszerűbb, lepelszerű öltözetben tervezte Cavaradossival boldog jövőjét, élte át a szimuláltnak hitt kivégzést s vetette a mélybe magát. (Jelmez : Vágó Nelly)

Az előadás kezdetét vette a templomra ránehezülő, baljós előjelű Scarpia-akkordokkal, majd megjelent a szökésben lévő Angelotti. Fried Péter meggyőzően énekelte és játszotta egy felvonásra szabott szerepét. Angelottiját könnyen el lehetett képzelni még balsorsa előtti állapotában, ereje teljében lévő, energikus konzulnak. Űzött vadként, kimerülten is méltóságteljes, tiszteletet sugárzó volt.
Zenei ellenpontja a volt konzul komor jelenetének a templomba betotyogó Sekrestyés érkezése: az ecsetek mosása feletti háborgása, a Cavaradossi ebédjét tartalmazó kosár iránti falánkságra utaló érdeklődése, majd a harangszóra azonnal énekelni kezdett Angelusa. Gárday Gábor a szélsőségekig karakteresen alakította szerepét és játszott hangjával, kihasználva a figurában megbújó összes lehetőséget.
„Che fai?” Érkezett a festő Kovácsházi István személyében. Klasszikus Cavaradossi, az általam látott eddigi négy operaházi Tosca festői közül talán a legjobb. Kép-áriája gyönyörűen zengett, Angelottival énekelt jeleneteiben heves, lelkes, tűztől égő, Toscával szórakozott, majd szenvedélyes volt.

A második felvonásban méltósággal, büszkeséggel viselte kihallgatását s mélyen megvetette Scarpiát és kopóit.
Rálik Szilvia, mint Tosca kivételesen különleges élményt okozott. Szépsége és kedvesen csengő hangja szenvedélyesebb „Ah! M’avvinci nei tuoi lacci mia sirena”-t ki sem válthatott volna Mariojából. Kedves, ártatlan Tosca volt és egész lénye hihetetlen nőiességet sugárzott. Éteri szerelmi duettjük után az Attavanti márkinő iránti féltékenységében tombolt, új színeket adva alakításához. Cavaradossi magyarázata után talán még bájosabb volt, mint azelőtt, csak azért, hogy a Scarpia által generált féltékenység még nagyobb erővel vegyen erőt rajta a felvonás végén.

A második felvonásban ismét csak egy az operából közvetlenül vett, ezúttal Scarpia által énekelt idézet által alkothatunk fogalmat énekléséről és alakításáról: „Agil qual leopardo t’avinghiasti all’amante…” Ennek az előadásnak csodálatos Toscája a librettó minden sorával azonosult, s saját személyes báját ösztönösen hozzáadva alakításához az általam látottak közül a legösszetettebb, legnőiesebb és legszeretnivalóbb Toscává vált.
Scarpia a kulcsfigurája az operának, ha nincs színen, akkor is jelen van a zenében, az atmoszférában. A már említett Scarpia-akkordok nyitják az operát és Tosca is hozzá intézi a mű utolsó szavait: „O Scarpia, avanti a Dio!”. Scarpia az operairodalom egyik legtöbb lehetőséget nyújtó baritonszerepe: az első felvonás fináléja, a Te Deum nehéz, de a leghálásabb feladat elé állítja az őt alakító énekest, az opera legfeszültebb, csúcspontot alkotó felvonásának, a másodiknak mozgatórugója. Ez a felvonás Scarpia felvonása. Egri Sándor sajnálatos módon nem igazán tudott élni a rengeteg lehetőséggel. A Te Deum közben bizonytalanná vált a hangja s a második felvonás alatt is ejtett kisebb hibákat. Figurája azonban az egyik legellenszenvesebb Scarpia, aki kissé szaggatott éneklése és kegyetlen színezetű hangja még antipatikusabbá tudott válni, így a második felvonás drámaisága egyáltalán nem vesztett erejéből. Az előadás legmegérintőbb pillanatát is ez a felvonás adta. Mikor a „Vittoria, vittoria” után hatan ragadták meg Cavaradossit, hogy kihurcolják, a látvány, Tosca mélyen fájdalmas jajkiáltásai és a zene együttes hatására régen érzett szívszorító élményben volt részem az Operaház nézőterén.

A harmadik felvonás előjátékában egyedül a Kesselyák Gergely pálcája alatt megszólaló végig tökéletesen szóló, az előadással minden másodpercben együtt lélegző zenekar játékában merülhetett el a hallgató. Az utolsó felvonás Scarpia híján teljes mértékben a Toscák és Cavaradossik örökös jutalomjátéka. Kovácsházi Levél-áriája szívhez szólt, hatása mégis alulmaradt egy fokkal a Kép-áriához képest. Az áriát követő duett viszont mindennél elsöprőbb volt, főként a zenekari kíséret nélküli részben, ahol mindentől lemeztelenítve szólt a két énekes gyönyörű hangja. A kivégzéstől az utolsó pillanatig pedig Rálik kommentárjai ismét olyan feszült drámaisággal töltötték meg a levegőt, hogy a néző-hallgató figyelmét egy pillanatra sem eresztette el a színpadról és a muzsikáról.

Az előadás végén felhangzottak az első „Bravo” kiáltások is, amelyeket az első két felvonás után elmaradtak. 2005. november 30-án klasszikus és nagy erejű Toscát láthatott a közönség Nagy Viktor rendezésében ahol a főszereplők közül ezúttal Tosca és Cavaradossi emelkedett ki.

Zeneszerző Giacomo Puccini
Szövegíró Giuseppe Giacosa, Luigi Illica
Magyar nyelvű feliratok Romhányi Ágnes
Rendező Nagy Viktor
Díszlettervező Vayer Tamás
Jelmeztervező Vágó Nelly
Karigazgató Szabó Sipos Máté

Karmester Kesselyák Gergely

Floria Tosca Rálik Szilvia
Mario Cavaradossi Kovácsházi István
Báró Scarpia Egri Sándor
Cesare Angelotti Fried Péter
Sekrestyés Gárday Gábor
Spoletta Beöthy-Kiss László
Sciarrone Clementis Tamás
Börtönőr N. N.

A főképet Rózsa Zsuzsanna készítette.

Don Luis de Vargas

[2005.12.05.]