Carmen az Erkel Színházban

Georges Bizet legnépszerűbb operájáról, a Carmenről a felületesebb hallgatóknak tapasztalatom szerint a spanyolság jut eszébe. Pedig Bizet, operájának komponálásakor egyenesen elutasította a spanyol utazás ötletét.

Az opera pedig, színpadra állításakor, a legtöbb esetben hemzseg azoktól a közhelyektől és sztereotípiáktól, amikkel a spanyol kultúrát ruházzák fel az abban nem igazán elmélyülő rendezők. Az érem másik oldalát vizsgálva viszont, és visszatérve a Carmen címének hallatára az átlagos nézőben megszülető első gondolatokra, az említett színpadra állítás elengedhetetlen követelmény az előadás sikeréhez.

Nos, az Operaház és az Erkel Színház színpadain 2000 óta játszott Szinetár Miklós féle Carmen ezen az estén is nagy sikert aratott, köszönhetően néző centrikus beállításnak és a már „sláger”-nek nevezhető közkedvelt zeneszámok (Habanera, Gyermekkórus, Seguidilla, Torreádor-dal stb.) kidomborításának. Személy szerint inkább a kevésbé slágeres részekre hívnám fel a figyelmet, amelyek ennek a különleges operának a drámaiságát adják, így a Micaela – Don José duettre, a Virágáriát is magába foglaló második felvonásbéli Carmen – Don José kettősre, a harmadik felvonás fináléjára, és az opera mesteri zárójelenetére.

Az előadás koncepciójának legproblematikusabb kérdése a folyamatosan fotózó, leginkább angolnak látszó turisták kérdése. A műsorfüzet első oldalán található, „Nemes turisták” című interjúban a rendező ki is fejti jelenlétük miértjét. Pont a közhelyszerű, folklorisztikus jellegű zeneszámok és zsánerjelenetek céljából van jelentőségük, ezek képezik a Carmen külső rétegét, az ezzel szembeni távolságtartás a funkciója a nyolc idegennek. Ötletes, különleges és egyéni elképzelés a beiktatásuk, fényképezőgépeik miatt a cselekmény időpontját is áthelyezték a századforduló környékére, jó 70 évvel a Merimée novellában megjelölt időponttól későbbre. Az említett, az opera népszerű zeneszámai azonban nélkülük is elkülönülnek a rendező áltál belső rétegként megnevezett vérbeli drámai cselekménytől, ezért a turisták néha soknak tűnhetnek. Ráadásul igen különc, jó kapcsolatokkal rendelkező külföldiek lehetnek, hiszen a csempészek búvóhelyére is ellátogatnak vakut villogtatni, valamint Lillas Pastia kocsmájába is, amely alvilági körök és marginális elemek kedvelt találkozóhelye. Az első felvonásba teljesen bele illenek, Morales többször is pózol nekik állomáshelyén, ahogy a dohánygyár munkásai is. Természetes, hogy a negyedik felvonás bikaviadalára is ellátogatnak, ám a függöny legördülése előtt a halott Carmen lefényképező gép villanása furcsán hat. Jelenlétük tehát vegyes érzéseket kelthet a nézőkben, úgy érezhetjük a harmadik felvonás végén, hogy a méltóságteljesen kivonuló Carmen igen személyes pillanatának megörökítésével behatoltak az ún. belső rétegbe.

Az opera díszletei nagyon megfontoltan, ugyanazon alappal (A két kör alakú épület váza és egy emeletes, elhúzható függönnyel ellátott guruló szerelvény) négy különböző atmoszférájú, a cselekményhez remekül illeszkedő helyszínt alkottak (Díszlet: Csikós Attila). A jelmezekre teljesen rányomta bélyegét az andalúz hatás, de nagyon helyesen ellenpontja lett a navarrai Micaela paraszti öltözete. A katonák egyenruhája egyszerű, sötétzöld volt, Escamillo klasszikus torreádor, Carmen és barátnői klasszikus cigánylányok voltak. (Jelmez: Kate Schmitzer)
Az opera két részből álló zenei előjátékát szcenírozta a rendező, már előrevetítve a koncepciót: az első, a torreádor dalának motívumát tartalmazó lendületes muzsika aláfestése volt a turistáknak bemutatott folklorisztikus táncbemutatónak, majd a színpadon három gyermek maradt a Virágária bevezetőjének dallamát adó előjáték alatt. Gyermekeken keresztül került bemutatásra az a bizonyos feszült, veszélyes, emberi belső réteg, a kis szerelmi háromszöget bemutató pantomim végén a kislány kezében megvillant a kés.

A négy fő figura közül először Micaela jelenik meg. Lory Andrea ártatlan volt, helyét nem találta az andalúz atmoszférában. Elmenekült a játékosan csábító helyőrség tagjaitól, majd amikor visszatért, megismertük jellemét a vele egy kultúrkörbe tartozó akkor még ártatlan Don José mellett. Duettjük tisztaságot, ártatlanságot hoz az Habanera által megteremtett fülledt világba. A Carmen konfliktusában nagy szerepe van Don José idegenségének egy a szülőföldjétől különböző atmoszférában. A duett nagyon finoman, érzékenyen lett színpadra állítva, a helyőrséget jelképező emelvény emeletén Don José, egy szinttel alatta Micaela énekelte párhuzamosan szólamát, eltérő útjaik előrejelzéseként.
Kiss B. Attila, mint Don José, karakterre is Micaelához tartozott, figurája eltért a fekte hajú, tüzes Gál Erikától (Carmen) és az öntelt megjelenésű Káldi Kiss Andrástól (Escamillo). Magabiztosan ura volt szerepének, éneklése felvonásról felvonásra erőteljesebb lett, José kétségbeesésének növekedésével. Átgondoltan megformált tizedest vitt a színpadra saját személyében. Csúcspontjai a második felvonásban a tökéletes Virágária, a harmadikban a finálébeli fenyegetése Carmenhez, a láncról, ami mindhalálig összeköti őket, s a záró duett voltak.

Carmen szerepét szinte Gál Erikára mintázták, fiatal, kihívó, kegyetlen, és könyörületet nem ismerő cigánylányt formált meg. Hangja a csábító, érzéki szélsőségtől egészen a nyers elutasításig mindenben hitelesen szólt. Hatalmas sikert aratott a nézők körében. Carmenje olyan fokozatosan, lépésről lépésre tette tönkre Don Joséját, hogy a gyilkosság ellenére kevéssé lehetett sajnálni őt, inkább a meggyötört Don José keltett szánalmat. Külön fontos, hogy táncoló Carment láthatott a közönség, a Cigánytáncban ugyanolyan magas szinten táncolt, mint énekelt s a Don Josét csábító takarodó előtti kasztanyettával kísért táncmozdulatok is dicsérték finom mozgáskultúráját.
Káldi Kiss András torreádorja egy feladat tökéletes teljesítése volt. Magabiztos volt megformált, póker arcú Escamillója, és magabiztos az éneklése. Mégis kisebb hatást ért el a nézőtéren, mint a két főszereplő.
A kisebb szereplők közül kiemelném a Frasquitát alakító Hruby Editet, akinek hangja a csempészötösben és a kártyavető jelenetben kellemes élményt okozóan emelkedett ki, s szólója a második felvonást nyitó Cigánytáncban talán még Carmennél is csábítóbb volt. Személyisége pedig nem annyira hideg és könnyebben megkaparintható, mint Carmené…

A repertoáron lévő Carmen igazi közönségkedvenc, ugyan több hely is üresen árválkodott az Erkel Színházban, de úgy látszik, már az operaelőadásokon is divatba jött a sikongatás a „bravózás” helyett, ami talán egy tizenéves Carmen rajongótábor jelenlétére enged következtetni…

Don Luis de Vargas

[2005.12.26.]