A Trubadúr

Antonio García Gutiérrez El trovador című drámája a spanyol romantikus színháztörténet egyik kiemelkedő darabja.

Ez a darab szolgált alapként Verdi Trubadúrjához, s a mester még két művéhez talált szüzsét abból a rövid, de szenvedélyes és intenzív, 9 éves periódusból (1835 – 1844) ami a spanyolországi színház történetében a Romantikát jelentette: Ángel de Saavedra, Rivas hercege Don Álvaro, avagy a Végzet hatalma, valamint szintén García Gutiérrez Simón Boccanegra című drámáinak operai feldolgozása Verdi különleges vonzódását jelzi a spanyol romantikusok iránt.

A trubadúr az Aragón Királyságban játszódik, a 15. század elején, az Urgel herceg király elleni lázadásából kibontakozó polgárháború időszakában. A spanyol romantikusok elvágyódása főként hazájuk középkori múltja felé mutatkozott meg. Ebbe a késő középkori atmoszférába helyeződik a cselekmény, s a szereplők a két oldalra csoportosulnak: Luna gróf, Ferrando, Leonora és barátnője, Inez a korona oldalán, székhelyük az Aliaferia palota, ennek két helyszínén játszódik az első felvonás. Manrico, Urgel egyik kinevezett parancsnoka, Ruiz és Azucena a másik táborhoz köthetőek, a vizcayai hegyek a hazájuk, ahonnan a lázadás kiindult. A dráma konfliktusát egyrészről a Manrico – Leonora – Luna gróf alkotta szerelmi háromszög, másfelől Azucena célja, anyja halálának a grófi családon történt megbosszulása alkotja.

A legendás Vámos László rendezés Palcsó Sándor általi színpadra állításában a második konfliktus kap hangsúlyozottabb szerepet. Az első képben Ferrando által elbeszélt rémtörténet, a vén cigányasszony megégetéséről és lányának bosszújáról végig rátelepedik a légkörre. A második felvonásban az igazságot is megtudjuk: Azucena nem nyugodhat, önkívületi állapotában saját fiát vetette máglyára az elrabolt grófi gyermek helyett. Már az öreg harcos elbeszélésekor, az ügy első említésekor a máglya tüzét idéző vörösben izzik a díszlet, s ez után, akármikor felidéződik Azucena anyjának története, a legminimálisabb szinten is, a tűz fellobban a háttérben. Végül, a záró képben Azucena beteljesedett bosszújakor és a testvérét vérpadra küldő Luna gróf kétségbeesésekor addig soha nem tapasztalt intenzitással lángol fel minden, mintha az egész színpadot elárasztotta volna a máglya tüze. Ez a tűz eme Trubadúr rendezés koncepciójának magva. Minden Azucena személyes bosszúvágya körül forog.

Sötét, középkori ódonságot és a tragédia elkerülhetetlenségét mindvégig a különös díszlet jelezte: a barnás-zöldes árnyalatú, a színpadot téglalap alakban körülvevő háttéren az elkárhozott lelkek szenvedésének középkoriasan naturalista, kegyetlen ábrázolását láthattuk. (Díszlet: Csikós Attila). A jelmezek dicséretre méltóan korhűek voltak, minden szereplőnek egy öltözete volt, kivétel Manricót, aki az utolsó két felvonásban (négy képben) narancsszínű inget viselt az első két felvonásbeli fehér helyett bőr zekéje alatt. Leonora színe a világoskék, Azucenáé a zöld, Luna grófé a fekete volt. Ferrando megformálójának, Palerdi Andrásnak magas és vékony termete, ősz haja és szakálla miatt vérbeli spanyol hidalgót idézett, s kicsit Don Quijotét 15. századi jelmezben. Ő volt talán a figuráját leghitelesebben színpadra vivő figura. (Jelmez: Vágó Nelly).

A második képben ismertük meg a szerelmi háromszög szereplőit. Elsőként kaphattunk egy ízelítőt a hercegnőt körülvevő udvarhölgyekről. Leonora és Inez közül utóbbi volt csinosabb (Szolnoki Apollónia), viszont Cserna Ildikó ismét bebizonyította, hogy Verdi drámai hősnőinek egyik elsőrangú tolmácsolója. Első felvonásbeli áriája meggyőző erővel szólt, s ez az erő csak fokozódott, a híres Miserereben, majd a Luna gróf – Leonora duettben elérve csúcspontját.

Anatolij Fokanov személyében pedig a baritonszerepek egyik legjobb magyarországi megtestesítője alakította a grófot. Különleges egyénisége és hideg eleganciája ismét csodálatos estét okozott az operabarátoknak. A második kép tercettje, a második felvonás „Il balen di suo sorriso” sorkezdetű szerelmi áriája, majd az azt követő induló jellegű kórussal kísért szóló és a Leonorával való duett az előadás legnagyszerűbb pillanatai voltak.

Kelen Péter is már legendává vált tenor a magyar operaszínpadon. Gyönyörű, bársonyos, s mindig kis megmagyarázhatatlan melankóliával szóló tenorja kivételes egyéniséggé teszi. Még a színfalak mögött énekelt szerenádja megadta Manricójának jellegét. Megjelenése nem a klasszikus, erőtől duzzadó trubadúr volt, kissé megtört benyomást keltett, s az első két felvonásban nem is igazán emelkedett ki, a tercettben elnyomta őt Fokanov és Cserna hangja, ám a harmadik felvonás „Ah, sí ben mio” áriája és főleg a Stretta megérintő és erőteljes volt. A Stretta rettenetesen emberi pillanatot okozott. A törékeny testalkatú Kelen elszántan, természetfeletti erővel énekelte minden tenorista kedvelt, parádés lehetőségeket nyújtó számát. A Miserereben a toronyból fájdalmasan szólt a búcsú, s a záró képben szívhez szólt kétségbeesett, csalódott szemrehányása Leonorához.

A második felvonás első, cigánytábori képében megismertük a Luna gróffal szemben álló világot, s a közkedvelt áriával belépett a Ferrando elbeszélésben megismert Azucena. Szendrényi Katalin személye meglepő volt e szerepben. A Ring Brünhildéje hibátlanul énekelte a mezzoszopránok egyik csúcsszerepét. Amint az említett izzó máglyatűz uralta az egész előadás atmoszféráját, úgy az ezt megtestesítő cigányasszony sem volt méltatlan a kulcsfontosságú szerephez. Elbeszélése a kisgyermekek tragikus kicseréléséről megrázó erővel, hátborzongatóan szólt, majd aggódó anyai oldalát is bemutatta a Leonora zárdába lépését megakadályozni induló Manrico visszatartásának kísérletében. Az ún. „concertato”, Azucena kihallgatásának része ezt a két érzelmet ötvözte, s a Ferrandóval és Luna gróffal énekelt tercett elsöprő erejű volt.

A csúcspont azonban minden kétséget kizáróan a Luna gróf – Leonora duett volt. A tüzes és szenvedélyes, vérbeli Verdi dallam olyan magas szinten szólalt meg Csernától és Fokanovtól, hogy a világ bármelyik operaszínpadán olyan tapsvihart és ovációt váltott volna ki, mint azt december 22-én az Erkel Színházban tette. Percekig ünnepelték a kettőst, a függöny előtt Fokanov partnere mindkét orcáját megcsókolta.

Minőségi operaélményben lehetett része a nézőtéren helyet foglaló hallgatóknak, hiszen a Trubadúr szereplőinek nagy részét rutinos, szólamukat évtizedek óta éneklő, már-már legendás szereposztás keltette életre.

Don Luis de Vargas

[2006.01.04.]