Most kéne abbahagyni!(?)

Lassan kezdődik a Megasztár újabb 12-ese. Ennek kapcsán ...

A Megasztár második szériájának egyik „felfedezettje” előttem fizetett egy budapesti közértben. Beleláttam a kosarába, tudom, melyik felvágottat szereti, milyen fogkrémet használ. Aztán 10–15 méter távolságból követtem őt vagy fél kilométeren át, mígnem beült az autójába, ütött-kopott, legalább tízéves járgányba, és elhajtott.

Kíváncsi voltam, hányan köszönnek neki, hányan kérnek tőle autogramot, és hányan küldik el – már bocsánat – az anyukájába. Mint a sztárokat általában. Mindez a csúcsforgalom közepette, délután négykor történt. Senki sem szólította meg!

Na, ez az én bajom a tehetségkutató versenyekkel! Nem csak a magyarral. Kifejtem bővebben is. A tévécsatornák ilyesfajta belekontárkodása a zeneiparba összességében több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Az okot a műsorok struktúrájában kell keresni: a tehetségek felkarolása másodlagos cél, a lényeg a szórakoztatás. A legfőbb pozitívumuk, hogy karnyújtásnyira hozzák a befutás lehetőségét olyan fiatalok részére, akik azelőtt a lemezkiadók küszöbéig sem jutottak el. A Megasztárnak például örökké hálásak lehetünk, hiszen Oláh Ibolya kaliberű egyéniség régen nem tűnt fel a magyar popzenében. A tévések kapzsisága azonban mára világszerte elrontotta a jónak indult kezdeményezést. Egy ideje átestünk a ló másik oldalára. A tévések ezt nem fogják belátni, ám valakinek végre észbe kéne kapnia! Csak azt nem tudom, kinek. A zenészszakma sem fog, a tévé továbbra is a zeneipar keze alá dolgozik, sztárocskákat gyárt, igaz, tiszavirág-életűeket. A műsorok egyre jobban átalakítják a közízlést, és a résztvevőket az átalakult közízléshez formálják. Közben hígul a kínálat a sok arctalan előadóval, akik tehetségesek ugyan, de rákerülnek a futószalagra, a szakma napszámosai új imaget kreálnak hozzájuk, elkallódik az a kis egyéniségük is, amivel rendelkeztek, s végül a többségből műsztár válik. Egy nagy nulla! A Ki Mit Tud? annak idején sokkal jobb volt. Azon bárki megmutathatta, mit tud, senki sem alakítgatta, formálta a versenyzőket. (Csak a párt...)

Szóval folyik a „sztárcsinálás”. Holott a sztár régebben született. Az egyéniségével és eredetiségével együtt. Ha az egyéniséget egy műsor során kell művileg kialakítani a szemünk láttára, az régen rossz. Ezek a fiatalok nyolc-tíz műfajban tökéletesen elő tudják magukat adni, de én, a zenerajongó nem erre vágyom. Azt akarom, hogy önálló, elragadó és főleg hiteles stílusuk legyen. De a többségnek nincs. Ha megkérnénk, mutassanak valamit önmagukból, lebénulnának. Így a háttérben kedvükre manipulálhatják őket. A szlovák SuperStar egyetlen résztvevőjének albumától sem esett le az állam. A maga nemében szinte mindegyik lemez tökéletes, de ordít róluk, hogy az előadóikat zsinóron rángatják. Biztos vagyok abban, hogy két-három éven belül eltűnnek a süllyesztőben. Egyszerűen életképtelenek. Ahogy Nagy-Britanniában már régen elfelejtették az első széria felfedezettjeit.

A tehetségkutatók fokozatosan a valóságshow-k szintjére degradálódtak. A legnagyobb rombolást a kis országokban viszik véghez. A jelentősebb piacokon szintén megfigyelhető a felhígulás, de nem záródtak el más csatornák, a műsor egy lehetőség a sok közül az ismertté válásra. A környékünkön viszont – bármennyire is tagadják az illetékesek – manapság a siker felé vezető út kizárólag ezeken keresztül vezet.

A Megasztár harmadik szériája mutatott rá leginkább a műsor negatívumára. Benevezett a popzenei elemekre építő népdalénekes, az alternatív előadó és a hibátlan saját dalt reprezentáló sztárjelölt. Öröm volt látni és hallani, hogy mindegyikük kiforrott egyéniség. A zsűri tagjai – szerencsére – belátták, hogy hiba volna hozzájuk nyúlni, így őket nem juttatták tovább. De a tehetségkutatónak nem az a célja, hogy az igazi tehetségeket lehetőséghez juttassa? Mert szerintem az! A Megasztárnak mégsem. A fiatalok „különdíjat” kaptak, szóbeli, amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”-szerű dicséretet a zsűritől. Aztán karácsony előtt a szellemi elismerésen túl napvilágot látott egy válogatáscédé is, amelyen hallhatjuk Bíró Nóra, Bonyár Judit, Hornai Anita, Perlaki Mariann és Járási László egyedi produkcióit. Félő azonban, hogy a kiadók nem szerződtetik őket, mert rétegstílust képviselnek, amivel képtelenség sokat kaszálni, sőt, elképzelhető, hogy csak jókora veszteséggel lehetne őket futtatni, és az igénytelenségtől hemzsegő kereskedelmi média sem állna melléjük.

Tehetséges fiatalokból nincs hiány, ha ezt vesszük alapul, a műsorok sikere évekig töretlen maradhat. De nem szabad folytatni! Legalábbis szünetet kellene beiktatni! A környéken ugyanúgy, mint világviszonylatban. A telített zenepiac már a korábbi felfedezetteket sem, vagy csak ideig-óráig tudja eltartani, „munkanélküli sztárokra” pedig nincs szükség.

És még valami: zenei berkekben végre felejtsük el a „sztár” kifejezést. Pontosabban használhatjuk, a régi, legendás előadók esetében. A sztárság a zenében újabban már csak illúzió. Világszerte. Hiszen oda jutottunk, hogy – kis túlzással – minden tizedik embernek volt, vagy rövidesen lesz lemeze. S ha az úgynevezett sztárral találkozhatunk a közértben, senki sem szólítja meg az utcán, és ütött-kopott autóval jár, akkor nem sztár. Csak népszerű, vagyis inkább kevésbé népszerű előadó.

Puha József (Új Szó)

[2006.02.15.]