Randalíra kérdéssor

A Zorall album hallgatása során számtalan kérdés merült fel e sorok szerzőjében, amelyeket valószínűleg csak maguk a zenészek tudnának megválaszolni

Az a baj, hiába halogattam a CD bemutatását, okosabb nem lettem. „Normális esetben” a lemezt hallva kialakul bennem valamiféle kép az előadóról, még akkor is, ha korábban hírből sem ismertem. Az eddig megjelent két Zorall-anyag meghallgatása után azonban sokféle kép rajzolódott ki, és férfiasan bevallom: gőzöm sincs, melyik a valódi.

A Zorall egy szupergrupp. Amolyan hobbizenekar-szerűség. A zenészeket jól ismerhetjük megszűnt és mindmáig létező együttesekből, esetleg különböző háttérprodukciókból. Tehát mindegyiküknek van fő állása.

Nagyok az elvárásaim az ilyen formációkkal szemben, és ritkán csalódom – annál az egyszerű oknál fogva, mivel ezek nem „megélhetési együttesek”. Szinte önmaguk szórakoztatására játszanak, nem akarnak megfelelni kereskedelmi szempontoknak, az esetek többségében mindentudó producerek sem állnak a sarkukban, és mindez pozitív hatással van a végeredményre: a zenészek nyitottabbak, kísérletezőbbek, és ezáltal hitelesebbek is. A Zorall ugyan az elmúlt egy-két évben kinőtte ezt a kategóriát, de az új dalain is érződnek az ilyesfajta zenélés előnyei. Aztán lehet, nem is az örömzenélgetés hozta össze a srácokat, hanem előre megfogalmazott, világmegváltó célokkal vágtak bele a közös munkába. Ez az első rejtély, amire a CD nem ad választ.

Barbaró Attila, Bonyhádi Bálint, Hangyássy László, Szendrey Zsolt és Weisz László 2002-ben alapították meg együttesüket. 2004-ben megkapták „Az év felfedezettje” kategóriában az egyik legpatinásabb magyar rockzenei elismerést, az Arany Nyíl-díjat. Előző év decemberében jelent meg első albumuk Nem csak a húszéveseké a világ címmel.

Rátérve a zenére, megpróbálom vázolni a bennem kialakult eklektikus képet. Már a stílus meghatározásával gondjaim vannak. Nem tudom, minek nevezzem. Amikor meghallottam, hogy a Randalírát jelölték a szombaton kiosztásra kerülő Fonogram-díj valamelyik kategóriájában, gondoltam, megnézem, melyikben, és megoldódik a problémám. Tévedtem. Az év magyar rockalbumára jelölték. Az korábban is nyilvánvaló volt, hogy ez rockzene, a szűkítéssel van a gond. Mert ez összetett meghatározás, olyan, mint a gasztronómiában a tésztaféleségek. Több stílus is eszembe jutott: piszkos rock&roll, hardcore, poprock-paródia… Ha azt vesszük, mindegyik igaz, ám egyik sem az igazi. Javaslom, az utóbbi megnevezést inkább felejtsük is el, mert megtévesztheti a kedves olvasót, és Irigy Hónaljmirigy-szerű zenekarra fog gondolni, főleg, ha hozzáteszem, hogy a Zorall szintén hozott alapanyagot használ: átdolgozásokat készít. A rockerek csak ritkán kontárkodnak bele a dalszövegekbe, legfeljebb az a közös a két együttesben, hogy a szupergrupptól sem áll távol a viccelődés. És máris itt a következő problémám. Nem is biztos, hogy a Zorall szórakoztatni akar a szó szoros értelmében. A végeredményt nevezhetjük kissé brutális, mégis komoly átdolgozásoknak is. És ennek kapcsán újabb kérdés fogalmazódik meg. Nem tudni, kigúnyolják-e vagy tisztelegnek az eredeti előadók előtt, amikor mondjuk ismert nemzetközi rockdalok riffjeit a közel- és a régmúlt magyar popslágereihez keverik. Ráadásul ezt profi módon teszik. Az első albumon például Szűcs Judith felvételét, a Táncolj még! címűt az AC/DC Thunderstuck című slágerével párosították, míg Uhrin Benedek bácsi Rebekája kis motörheades ízt kapott. A szakma mindenesetre komolyan vette őket, az első lemez tavaly márciusban újabb Arany Nyíl-díjat hozott az együttesnek „Az év lemeze” kategóriában.

A fiúk a második korongon ott folytatják, ahol az elsővel abbahagyták. Néhány név, akik előtt tisztelegnek, vagy görbe tükröt állítanak (?): Bonanza Banzai, Dolly Roll, Dr. Beat, Manhattan, Máté Péter, Piramis, Szandi, Záray-Vámosi… (Külön dicséret illeti azt a személyt, aki ennyi dalhoz megszerezte a jogokat.) A kettősség a Randalíra egyetlen új felvételében is fellelhető. Az Aludj csendesen Király! első változatában kiparodizálják mindenki Jimmyjét, elsősorban a kis előjátékkal, a második változat pedig már úgy szólal meg, mint egy igazi emlékdal. A zenei alapokban ezúttal kevesebb az ötletesség, viszont nem is hiányzik belőlük. Végig az volt az érzésem, hogy a fölös energiájukból hozták össze a lemezt, közben igazán nagy dolgokra azért nem vállalkoztak, mert azt a fő zenekaruknak tartogatják. De nem kizárt, hogy tévedek. Elképzelhető, ez volt a cél, és nem több. Fontos megemlíteni a dalok közti elsőrangú összekötő szösszeneteket és a zseniális mixelést.

Végezetül ünnepélyesen ledobom a terhet a vállamról, a beazonosításokat és meghatározásokat a CD-hez kedvet kapott olvasóra hárítom. Szerintem önökben is hasonló kép alakul ki erről a kellően titokzatos, de az is lehet, inkább túlságosan is egyszerű anyagról és csapatról.

Puha József (Új Szó)

[2006.01.21.]