A hazai megjelenés előtt meghallgattuk a Clap Your Hands Say Yeah nem mindennapi albumát

A családi temetési szertartást perverz módon múzsaként hasznosító kanadai The Arcade Fire tavalyi példátlan sikere után, nem volt kétséges, új trend van születőben. Napjainkban a megközelíthetetlen sztárbandákat egyre inkább felváltják a nagyon is megközelíthető, elgondolkodtató intelligens, újszerű indie-popot játszó zenekarok.

A kicsit béna Clap Your Hands Say Yeah névre keresztelt brooklyni csapat bemutatkozó albuma tavaly év végén látott napvilágot a tengerentúlon, akkor még magánkiadásban. Az internet adta lehetőségek (konkrétan letöltés) kihasználásával a csapat rövid idő alatt korrekt létszámú rajongótábort épített ki maga köré. A Witchita/CLS kiadó által felvállalt európai megjelenés - mondjuk így szépen - „elő lett készítve”. Alec Ounsworth és csapata tipikus New Yorki art punk gyökerű zenét játszik, megspékelve az utóbbi évek punk és new wave visszatérésével. A zene leginkább valahol a már többször citált The Arcade Fire – Squeeze – Joy Divison - Modest Mouse vonalon halad, a definíció azonban nem ennyire egyszerű. A megszólalás ötletes, gazdagon hangszertelet szemi akusztikus perfektcionizmusa lenyűgöző. A szövegek intelligensek, az anyag jelentős intellektuális, popkultúrális háttérsugárzással bír.

A „Gimme Some Salt”-ban például így énekel Alec „Sally hit the pavement, Wineglass in her hand, Sally's rearrangement, I'll never understand” (ja hogy a rock ’n’ roll életformáról így is lehet írni…) A megszólalás annyira expresszív, magával ragadó, hogy még a fejhangú kántáló éneklést is hajlamosak vagyunk megbocsátani.

A nyitó „Clap Your Hands” blöffje igazán eltalált kezdés. A közel két perces introban, egy kintornás kikiáltót visszautasíthatatlanul szólít fel: Kezeket a magasba és taps! – tényleg ennyi volna? Bajor sramli hangulat keveredik gospel hatású kórussal. Bagatell. A csörgődobos „Let The Cool Goddess Rust Away” egyszerű basszusmentre épített monoton tripje egyaránt juttatja eszünkbe a The Arcade Firet és a Velvet Undergroundot (Waiting For the Man). A nyugodt hangulatú „Over and Over (Lost and Found)” igazi eltalált alterpop, vicces szintihangokkal lebegtetett gitárokkal, Joy Divison féle basszustémával. A karibi hangulatú „Sunshine and Clouds and Everything Proud” után az akkordbontogatós a „Rattle and Hum” korabeli U2-t idéző „Details Of The War” ismét egy kiváló darab. Az elcsukló énekkel, szájharmonikával megszólaló zakatoló ballada leginkább Bonoék „All I Want Is You”, vagy „Heartland” című értelmezéseire hajaz.

A The Killers óta ugye már nem lepődünk meg ha amerikai csapatok, nyúlják a brit soundot. Az album további részében is kiváló dalok sorakoznak, a diszkós táncos, „The Skin Of My Yellow Country Teeth”, a gyakori váltásokkal tűzdelt végül „punk – valcerbe” forduló Is This Love?, a leginkább a „Dirty” korabeli Sonic Youthot idéző „In This Home On Ice” hajszás, noise popja mind emlékezetes vállalások. Alec Ounsworth hangja egyértelműen a The Talking Heads egykori vezérének David Byrne regisztereit idézi, olykor kis Ian Curtis áthallással (Joy Divison). Ez utóbbi csapat hatása elsősorban a „Gimme Some Salt” monoton basszusmenetén, és sípoló szintihangjain érhető tetten. A lemez végére is jut egy perfekt underground sláger. Az „Upon This Wave Of Young Bloood” akusztikus gitáros, cool beatje az utóbbi időszak egyik legjobb felvétele. Sonic Youthos gitárhang, igazi alterpop. 

A legendagyártásra hajlamos tengerentúli és brit szaksajtó máris az év debütjének kiáltotta ki a Clap Your Hands Say Yeah bemutatkozó munkáját. Ezt talán még korai állítani, tény azonban a srácok a lábjegyzet szinten ismerik a Nagy Rock n Roll Svindlit. Az album február elejétől kapható hazánkban.

Radics Gábor

[2006.01.19.]