Vincenzo Bellini Normája az Erkelben

Vincenzo Bellini tizenegy operája közül a Normát tekinthetjük a mindössze harmincnégy évesen elhunyt szicíliai operakomponista legfőbb művének

Az örökérvényű érzelmeket ókori környezetbe helyező opera 1831. december 26-án megbukott a milánói Scalaban. Az ötödik előadáson viszont már kirobbant a siker s a szenvedélyes druida papnő történetének áradó melódiái rendületlenül élvezik az operaközönség kegyét napjainkig.
Nem véletlenül.

Bellini alakja létfontosságú láncszem az olasz operafejlődés Verdi-ig és Pucccini-ig vezető útján. Ráadásul egy nagy hatású operához szükséges minden hozzávaló magas szintű megvalósítását lelhetjük meg a műben: Parádés nyitány (sinfonia), a főszereplők klasszikus felépítésű kétrészes áriái, hasonló szerkesztésű duettek, nagyszabású kórustablók és mind a két felvonás végső csúcspontján hatásos finálék. Mindebből az előadók számára tartogatott rengeteg kecsegtető lehetőségre következtethetünk. Norma szólamában találjuk a legtöbbet, a rengeteg technikai bravúr mellett igen sokszínű szopránénekesnőt kíván ez a rendkívül igényes szerep. Súlyos drámai hangnemtől a koloratúrákig minden téren a legtöbbet kíván az operairodalom női csúcsszerepeinek egyike.

Pollione alakjában kevesebb az árnyalat, de a technikai pontosság ugyanúgy elengedhetetlen. Rálik Szilviában és Fekete Attilában jeles megformálóra lelt mindkét szólam, s a két fiatal énekes emellett több újdonsággal is felruházta a figurákat. Mielőtt ezekre a pontokra térnénk, érdemes pár sort szentelni a színpadi megvalósításra is.

Szikora János rendezőnek sikerült egy friss, de vérbeli klasszikus Normát színpadra állítania. Nagy segítségére voltak ebben a megfontolt és az ókori Galliát a lehető legjobban megidéző díszletek (Csikós Attila), valamint a parádés jelmezek (Velich Rita). Amint azt Csikós több operadíszleténél már megszoktuk, ezúttal is egy vázra épült az opera összes színpadképe. Minden a sűrű erdőben játszódott, s a fák sziluettjei mögött látható volt egy az egész háttéren végighúzódó lejárat, ahonnan végül a színpad bal oldalán léptek nyílt színre a szereplők.

A cselekmény mindhárom helyszínén a jobb oldalon helyezkedett el a nagy jelenetek zömének központja. Az oltár emelvénye, Norma lakhelye (I. felvonás), a papnő gyermekeinek sátra, majd a zárójelenetre ismét az oltár (II. felvonás). Főként a kis lépcsőzetes zikkuratra emlékeztető oltáremelvény emelte piedesztálra az opera összes közkedvelt zeneszámát, így Pollione álomelbeszélését, s a „Casta Divát”, de a szent liget szinte minden kulcsjelenete is itt került kiemelésre. Ötletes megoldásnak számított a nagy ária alatt a fák lombjai közt vándorló telihold képe, és a második felvonást a sátor vászna mögött nyitó sziluettes ábrázolás Clotildéről Norma két gyermekével.

A jelmezek szempontjából Norma kapott különlegesen gyönyörű ruhakölteményeket, a „Casta Diva” alatti égszínkék fátyolos öltözet s az operát záró vörös kosztüm, kiegészülve a papnő különböző fejékeivel és karpereceivel az operai jelmeztervezések elitjébe sorolandó. Kosztümök szempontjából Pollione kevesebb lehetőséget ad, az egész előadás alatt klaszikus római egyenruhájában lépett színre. Adalgisa vörös, egyszerűbb ruhája és Oroveso fehér, fémlemezekkel díszített papi öltözete szintén gyönyörködtető volt. Egyedül a férfikórus gall harcosainak viselete keltett hiányérzetet, akár egyszerű római katonáknak is látszhattak.

A klasszikus itáliai operák tipikus kellékei a bizalmasok. Ők a főszereplőknél jóval kisebb volumenű szerepet és jelentőséget kapó figurák, akik egy-egy nagyária előtt avattatnak be a titkokba s több esetben is vészmadár módjára figyelmeztetik - általában feléjük rendelt barátaikat a veszélyekre. (Ilyen Donizetti Lammermoori Luciája mellett Alisa, Verdi Trubadúrjában Inez és Ruiz, de a sor végteleníthető). A Normában Pollione mellett Flavio, Norma mellett Clotilde tölti be ezt a funkciót. Ezen az estén Szolnoki Apollónia és Ocsovay János énekelték a kiegészítő szerepeket. Szolnoki jóval meggyőzőbben, Ocsovay kicsit összeszedetlenül. Oroveso szerepében Kováts Kolos, a kiváló basszus örvendeztette meg a nézőket. A főként kórussal kiegészülve megjelenő druidát hatásos, tekintélyt sugárzó előadással keltette életre.

Pánczél Éva (Adalgisa) érzékeny, mindenfajta hatásvadász külsőségtől mentes alakítással ajándékozta meg az operabarátokat. Szép mezzoszopránja finoman és tökéletesen szólalt meg. A legletisztultabb művészi teljesítmény fűződik nevéhez, annak ellenére, hogy a két, több technikai bravúrt megcsillogtatható főszereplő nagyobb hatást tett a publikumra.

E hatás jogosságához kétség sem fér. Rálik Szilvia (Norma) igazi élvonalbeli díva a színpadon és a függöny előtt is. Ebben a szezonban véglegesen befutott, új, sajátos Toscával debütált tavaly novemberben, Normát már a premier óta énekli, magas színvonalon. Hibátlan éneklése mellett más is hatással van közönségére. Ezt bizonyítja például, hogy e Norma előadás szünetében minden véletlenül elkapott második beszélgetés gyönyörű hangja mellett dekoratív jelenségét dicsőítette… Elsöprő belépővel kezdett, a Róma pusztulását jövendölő recitativo után a lírai „Casta Diva” éterien szólt, majd a cabalettával koronázta meg első jelenését. Az alvó gyermekei fölött tőrrel vívódó Norma jelenetét súlyos drámaisággal töltötte meg.

Szándékosan hagytam utoljára Fekete Attilát (Pollione). Elvitathatatlanul ő a fiatal generáció egyik legerősebb tenorja, kivételes adottságokkal rendelkezik, bámulatosan énekel. Mindezek mellett viszont az első felvonásban, mint egy nagyon antipatikus, öntelt prokonzul lépett be, s e hideg, számító, minden romantikát nélkülöző magatartással énekelte el a parádés álomelbeszélést. Adalgisával tolakodó, erőszakos volt, de tenorjának nem lehetett ellenállni. A jellemzés folytatható egészen az előadás legmegérintőbb pontjáig, a fináléig. A Pollionéban lejátszódó lelki folyamat az előbb elmondottak függvényében még emberibben és hitelesebben hatott. Mi sem bizonyítja remeklését jobban, mint ahogy Norma iránt ismét fellobbant a szerelem és halált megvető bátorság ült ki prokonzuli arcára, és ahogy gyermekeitől való fájdalmas búcsúja és a Normával átölelve fogadott máglyahalál alatt minden korábbi szélsőséges ellenszenvet keltő vonás eltűnt Fekete arcáról, s helyette a magyar operaszínpad egyik legrokonszenvesebb tragikus sorsú tenorhős alakításának lehettünk tanúi.

Láttunk tehát egy vérbeli dívát, mint Norma, egy érzékeny Adalgisa megformálást, egy kivételes hangi és színészi produkciót nyújtó Pollionét, s láttunk egy szép Norma előadást, ami közönségének örömet okozott, s amely méltóan vezethette be akár a műfajjal először ismerkedő nézőket is az olasz opera vérpezsdítő világába.

Don Luis de Vargas

[2006.01.25.]