Slayer, Megadeth: Energia és erő a köbön

Kerry rettenetesebb, mint valaha, a Slayer átütőbb, mint hőskorában.

Finoman szólva is félve szálltam fel a metróra, és vettem irányba a Papp László Arénát. Aztán arra gondoltam, a szelek szárnyán, pontosabban az uralkodó metál és hard core stílusok árnyékában erőre kapott a már eltemetett heavy és trash (és még sorolhatnám hány) irányzat, így miért ne vághatná ki a rezet egy nem fesztiválos fellépés alkalmával. S nem is csalódtam, sem a látottakban, sem a velem egykorú (bevallom 32 felé tartok) és a még nálam is korosabbak lelkesedésében, mindenki zúzott 3 órán át.

A '90-es évek legelején én azok közé tartoztam, akik se nem az Iron Maiden – már ha akkor éppen pihenőt nem tartottak -, se nem a Metallica, Slayer rajongótáborát képviselték, sokkal inkább Dave Mustaine bácsiékkal szimpatizáltam. A Rust in Peace lemezt rongyosra hallgattam, igaz, sokkal tovább nem bővítettem ismeretemet a bandával kapcsolatban, olykor ugyan a kezembe akadt egy-két lemezük, de a pénteki koncert alatt talán, ha a setlist fele volt ismerős. Ezzel persze a kisebbség közé voltam sorolható, a mögöttem és előttem (jócskán a hátsó szekcióban helyezkedtem el kis kolóniámmal) állók gond nélkül fröcsögősen ordították az olyan slágerek szövegét, mint a Seek and Destroy, a Symphony of Destruction.

Az előadás maga kicsit sem nyűgözött le, sörrel a kezemben minden momentumra odafigyeltem, és egy dolog végképp bizonyosságot nyert, legyen bárki Marty Friedman helyén, halálra van ítélve, a banda korábbi szólósa nem csak intrumentalitásával, hanem egyediségével is kilógott a sorból - nélküle elég halottak voltak a jól ismert melódiák. A hangzás többszöri kásásodásáért egyébként a keverő mögött álló hangmérnök is felelős volt, az első és az utolsó szakaszban nagy volt a hiányérzetem, az ének sajna végig „petyhüdt” volt, néha, mintha Dave a hajától nem vette volna észre, merre van a mikrofonja. Amúgy majdnem megható volt egy olyan ESP gitárt látni a nagy szőke fürtjeihez máig ragaszkodó frontember kezében, amit hajdanán Dimebag Darrell futtatott fel a világpiacon.

Az 1 óra 20 perces időutazás után a haverokkal kiugrottunk egy újabb pofa habos itókáért, ami hiba volt, nemcsak azért, mert ezrek tobzódtak a pultoknál, hanem mert a kiírtnál pár perccel korábban csapott a húrok közé a rémséges Kerry King. Amikor ez eljutott a magukról megfeledkező arcok füléig, nagy rohanás vette kezdetét, olyan volt, mintha egy szegecses, csőgatyás hadsereg indult volna csatába. Persze mi is nyakunkba vettük a lábainkat, és itallal felfegyverkezve visszairamodtunk a küzdőtérre, ahol az első képet hiba lenne nem leírni: egy Slayer pólós arc imádkozó pózban térdelt az ülőszektort elválasztó korlát tövében, és csukott szemmel koncentrált, de nem hinném, hogy eljutott az agyáig, hogy már hősei tépik a húrt a steril színpadon. No sebaj, majd júliusban leugrik a Hegyaljára, és fesztiválkörülmények között megtekinti a metál atyjait.
Amikor újra a koncertre koncentráltam, azonnal az agyamba ötlött, hogy mekkora a minőségi és a hangzásbeli különbség a Slayer és a Megadeth között, szegény-szegény Dave…

A 16 számos felhozatal minden igényt kielégítő volt, ekkor már aki élt és mozgott (saccolva úgy 5-6 ezer ember) lázba jött az olykor 3 számos mixek alatt. Igen mixek, értsd: a srácok néha levegővételnyi időt sem adtak, még maguknak sem, 3 megaslágert szusszanás nélkül, összekötve daráltak el. Nem csoda, hogy 6 percenként ezrek lélegeztek fel, és sóhajtottak akkorát, hogy az még a keletinél is robajt keltett. Kirk „vadállat”, és a többiek – ezúttal szándékosan nem a frontembert emlegetem rendszeresen – olyan energiával és odaadással gerjesztették be a népet, hogy néha még én, a modern dallamokhoz szokott némber is beleborzongtam. Lombardo atyafi a dobok mögött olykor ugyan eltért a zenei síktól, elcsúszott a társaktól, de az látszott, hogy mindez a nagy akarásnak a rovására írható.

A Jeff Hannemant helyettesítő beugró fiú, a Cannibal Corpse-tól kölcsönkért Pat O'Brien, nemcsak lenyomta a jó öreg Jeff témáit - esze ágában sem volt őt adni -, hanem saját stílusában, brutál beleéléssel ámulatba ejtett, főleg amikor a legnagyobb slágereket vokálrészeit teli torokból üvöltette. Ez igen Pat…

A durván egy óra húsz perces mulatság a ráadásban hágott a tetőfokára, ekkor következtek a legismertebb dallamok. Amelyek után először az órámra pillantottam, és ekkor kicsit fanyalogva vettem tudomásul, hogy már vége, majd egy óra emésztés és élménybeszámoló után ráébredtem, hogy jut nekem idénre még egy Slayer-party, amelyre szintén rengeteg 35-40-es korszakalkotó rocker várható, akik nyilván akkor is részesei lesznek egy feledhetetlen éjszakának, mert ez a pénteki az volt ám, de még mennyire az…

Slayer az Arénában

A 16 számos setlist:
1.World Painted Blood
2.Hate Worldwide
3.War Ensemble
4.Postmortem
5.Temptation
6.Dead Skin Mask
7.Silent Scream
8.The Antichrist
9.Americon
10.Payback
11.Season int he Abyss
12.Snuff
13.South of Heaven
14.Raining Blood
15.Black Magic
16.Angel of Death

-zene.hu-

[2011.04.12.]