Tannhauser a Magyar Állami Operaházban

Nem túl szívmelengető tény, hogy szinte csak a fél nézőteret töltötték meg a Wagner Tannhauserére ellátogató nézők az Operaházban

Kovács János karmester, Molnár András (Tannhauser), az egyetlen vérbeli magyar Wagner-tenor, Temesi Mária (Erzsébet), Licio Bruno (Wolfram), no meg a Vénuszt Bayreuth-ban is éneklő Németh Judit talán többet érdemelt volna.

Richard Wagner, operája párizsi bemutatójára balettet írt az eredeti, drezdai változat néven ismeretes verzió mellé. A két verzió között ez a legnagyobb különbség, ám néhány apróbb változás még előfordul, így a párizsi változatban nem szerepel Walter von der Vogelweide éneke a dalnokversenyen. A budapesti előadásban utóbbi megmaradt, ám a balett, az ún. Bacchanália következik a nyitány után. Imre Zoltán koreográfiája alapján kerül színpadra az egy női szóló táncosra összpontosító táncprodukció. Érzéki és kihívó, a Vénusz-barlangban uralkodó életformát karakteresen érzékeltető koreográfia ez. A vörös, tarajszerű hajkompozíciót viselő tánckar tagjaival kiegészülve izgalmas produkciót láthattunk Barna Andreától.

A díszletek sokkal jobb hatást keltettek, amikor a Vénusz-barlangon kívüli világban játszódó eseményeknek adtak otthont. Az első felvonás második képének és a harmadik felvonásnak völgye a remekül elhelyezett Mária szoborral, valamint az egyszerű, ám mégis egyfajta grandiozitással rendelkező csarnok nagyszerű, a cselekmény atmoszférájához illő vizuális élményt nyújtanak, míg a Vénusz-barlang az istennő és Tannhauser piros szívekből felépített ágyával és az élő hátteret alkotó, mindenre reagáló tánckari tagokkal inkább a giccs felé közelítenek.
Dicséretet érdemelnek viszont a kellékek, a többfajta zászló és címer, valamint a dalnokok lantjai is (Díszlet: Kecskeméti Sándor).

A jelmezekkel kapcsolatban elmondható, az opera mindkét szférájának jeleneteiben ugyanolyan jó színvonalat képviseltek. Vénusz vörös öltözete fülledté tette a légkört, a dalnokok vadászöltözetei és dalnokjelmezei is tökéletesen illeszkedtek az opera világához, de a legcsodálatosabbként talán Erzsébet két kosztümje emelhető ki. A tiszta lelkű szűz csarnokbeli világi díszöltözete finom nőiességet sugárzott, a harmadik felvonásbeli lila köpennyel takart hófehér jelmez pedig már egyenesen a leány szentségét volt hivatott kiemelni. A már-már közhelyszerű, az operalátogatók egyes köreiben elterjedt kritikát cáfolnám: a férfi vendégek öltözetét nem jellemezném SS egyenruhaként, talán a sisakok kelthetnek halovány impressziót, de a kosztümök több középkori jellegzetességet viselnek magukon. Ráadásul nem lehet egy jelmeztervezőt olyan felelőtlennek feltételezni, hogy a nemesek hölgypartnereinek ilyen esetben gyanún felül álló, egyértelműen korhű jelmezeket alkot (Jelmez: Schaffer Judit).
Molnár András (Tannhauser) felejthetetlen produkcióval uralta az előadás egészét. A lázadó dalnok szólamának minden rejtett titkát ismeri. A harangok hangja után nosztalgikusan vágyódó első szavaitól az Erzsébet holtteste előtti leborulásig, az utolsó percig mélyen megérintő, varázsos wagneri élményt nyújtott a hallgatóknak.

A minnesanger a testi és a lelki szerelem közt ingadozik, s nem tud dönteni. Ez adja az opera, (már a nyitány motívumai által tisztán lefestett) konfliktusát. A szerelem két fajtája két nőalakban testesül meg a cselekményben. Ha a két nagyszerű énekesnő, Németh Judit (Vénusz) és Temesi Mária (Erzsébet) produkciójára tekintünk, a döntés képtelensége érthetővé válik. A Vénuszt Bayreuthban is sikerrel éneklő Németh Judit fellépése mindig ünnep a magyarországi Wagner előadásokon, Temesi Mária pedig Molnár egyik legjobb partnere a német zeneóriás operáinak tolmácsolásában (elegendő a Walkűr és a Siegfried csupán idei előadásaira visszaemlékezni). A második felvonás együttese, mikor Erzsébet védelmébe veszi szerelmét az azt megölni szándékozó férfiaktól, a felvonás leghatásosabb pillanata volt, a férfihangok felett drámaian szárnyaló gyönyörű szoprán okozta élmény nem könnyen feledhető, csodálatos pillanat.

Licio Bruno (Wolfram) hangjának tisztaságát és mély líraiságát az Esthajnalcsillag dalának éteri tolmácsolása bizonyította. A végső Tannhauser-Vénusz-Wolfram jelenetben pedig erős, drámai oldalát is megmutatta énekművészetének. Alakítását a harmadik felvonás tette emlékezetessé, a második felvonás versenydala, habár kétségkívül tisztán szólt, jóval kisebb hatást ért el.

A harmadik felvonás három népszerű száma, Erzsébet imája, az Esthajnalcsillag-dal s a Római elbeszélés három csodálatos előadóra talált. Kincset érő triptichont alkotott így e három, mély lelki érzelmeket tolmácsoló részlet. Ezáltal az utolsó felvonást tekinthetjük az egész előadás legtökéletesebb részének.

Hermann őrgróf (Fried Péter) és a dalnokok (Albert Tamás, Szüle Tamás, Hantos Balázs, Kállay Gábor) megfelelő színvonalon alkották ezen az estén a négy nagy alakítás mögött az inkább kiegészítő jellegű csoportot.
A Kovács János vezényelte zenekar játékának legszebb pillanata a harmadik felvonás prelúdiuma volt, talán a nyitány szépségén is túlszárnyalva. Az énekkarral közös monumentális rész, a vendégek bevonulása pedig az előadás legparádésabb pillanataként értékelhető.

A közönség örömmel fogadta Wagner művének eme magas színvonalú előadását, s az ováció nagyobb volt, mint több, teljes befogadóképességet megtöltő esték alkalmával.

Don Luis de Vargas

[2006.02.27.]