Kozmikus  Don Giovanni az Operában

Kevés népszerűbb előadás található jelenleg az Operaház repertoárján, mint a Kesselyák Gergely rendezte Don Giovanni. Március 3-án is a „Minden jegy elkelt” tábla díszelgett a jegypénztárakon s a 2003-ban bemutatott, hagyományőrzőnek nem nevezhető előadást ezen az estén is siker kísérte

Első látásra mindenképpen meglepő, de rendkívül koncepciózus rendezésű Don Giovanniról van szó. Kesselyák kozmikus jelentőségűvé emelte a drámát, a cselekményben szembenálló világrendek harcára hegyezve ki rendezését. Rendezésében, amelyben a két felvonás két különböző világot mutat be, mind e koncepció szolgálatában áll.

Az első felvonás díszlete az egész univerzum stilizált ábrázolásaként hat, ahol az eredetileg a Kormányzó rezidenciájaként, majd Don Giovanni székhelyeként szolgáló központi kis épületet ellipszis alakban veszik körbe az utak, s a Don Giovanni bűvkörébe került szereplők ezt rendszeresen körbejárják. Legszemléletesebb példája ennek Donna Elvira belépője, ám Zerlinától is láttunk hasonló mozgásokat. A felvonás fináléja mindenképpen parádés csúcspont - a Zerlina meggyalázási kísérletét megelőző ünnepi orgiájával, majd a szoknyavadász és Leporello csodás módon történt megmenekülésével. Az első felvonás akár még egy mérsékelten modernizált, de a klasszikus Don Giovanni előadások hagyományát több ponton még megőrző felfogású színpadra-vitelnek tűnhet. Ám a finálé után beállt törés okozta megváltozott állapotok nemcsak a szereplők lelkében, a díszletképben is egy nyomasztó, apokalipszis előtti állapotot jelenítenek meg. Nyoma sincs a klasszikus szemléletnek, a díszlet központja körül lerongálódott az út, egy hatalmas szeméttelepre emlékeztető tárgykupac veszi körül az egyik oldalról. A kaotikus állapotot, bizarr hatást keltő tárgyak teszik érzékletesebbé: elemlámpák, Don Ottavio gyönyörű áriája alatt egy írógép és annak kattogása, valamint a kormányzó szokatlanul kis szobra. Ráadásul Donna Anna áriája alatt egy véglegesen illúzióromboló, lerobbant lakásbelsőt láthatunk roncsokkal a háttérben, amit az ideális tenor-szoprán szerelmespár elhasználódott hatást keltő ruhát viselve lak be. Ezek után a befejezés formabontó megoldásán sem csodálkozhatunk. A Kormányzó testi valójában, s nem szoborként lép be dohányozva, majd a „rezidencia” forogni kezd, miközben a három mély férfihang a főhős elkárhozása előtti tercettet zengi, s a zenekari árok a felszínre emelkedik ezen transzcendentális erejű zene közben. Giovanni halálával a függöny legördül, s hosszú taps után, a zárószextettet estélyi öltözetben és frakkban adja elő a hat életben maradt szereplő a függöny előtt.
(A díszleteket Valcz Gábor, a korahűségben vegyes motívumokat magukon viselő jelmezeket Zeke Edit tervezte).

E szereplők megformálói mindig nemes és nagy feladat előtt állnak. Az operairodalom talán legnagyobb remekművét, az „operák operája”-ként számon tartott Don Giovannit csak a legnagyobb mesterségbeli tudással s jelenléttel lehet előadni, különben a nyújtott élmény nem lehet teljes, még minimális hiányosságok mellett sem. Ezen az estén a premier két szereposztásából összeállított szereplőgárdát láthattunk, tehát az előadás megszületésének pillanatától annak ismerőit. Mégis, csak nagy elfogultsággal állíthatnánk, hogy e Don Giovanni világszínvonalon került tolmácsolásra, annak ellenére, hogy semelyikükről nem mondható el, hogy ne lettek volna jó előadói szólamuknak s a hiányérzet mibenléte is megmagyarázhatatlan. Első helyen emelném ki Bátori Évát, aki az e rendezésben még a megszokottnál is több megalázó szituációba hozott Donna Elvira szólamát megejtően, szívhez szólóan adta elő; Herczenik Anna játékos Zerlináját, kinek mindkét áriája autentikus Mozart élmény átadására volt képes, valamint Ionel Pantea különleges figurára vett Leporellóját, ami a megszokottól eltérő, szomorúbb értelmezésnek hatott ebben az újszerű előadásban. Kolonits Klára (Donna Anna) az első jelenet kissé erőtlenebb kezdése után, egyenletesen jó színvonalon hozta a bosszúszomjas leány szerepét, oldalán a mézédes hangú Kovácsházi Istvánnal (Don Ottavio), aki ezen az estén csupán a karizmatikus megjelenésnek volt híján. Massányi Viktor (Masetto) furcsa, de kedves párja volt Herczenik Annának, s menyasszonyához viszonyítva kisebb szerepében sem sokkal maradt el a fiatal szoprántól. Kováts Kolos (Kormányzó), a legendás basszus rövidre szabott, ám dramaturgiailag lényeges szerepében nem hatott a legerőteljesebbnek, a vacsora-tercett mégis elérte a hatást, Pantea és a címszerepet kiválóan éneklő Busa Tamás közreműködésével. Busa Tamás könnyen el tudta hitetni nőcsábász lényét kiállásával és hangjának sokszínű játékával. Kegyetlenség, megvetés, vakmerőség, a Zerlina – Giovanni duett hihetetlen behízelgő hangvétele, a „Fin ch’an dal vino” könnyedsége csak néhány kiemelt momentuma ennek a palettának. Kisugárzása sokat megőrzött a klasszikus Don Giovanni jelenségből, s ezzel még drámaibb hatást keltett világrendjének elbukása a kaotikus díszletek között.

Kesselyák Gergely, a rendező dirigálta az előadást, garanciaként arra, hogy az átadni kívánt üzenetet biztos kézből kapja meg a néző s a hallgató. Ha merész rendezése nem nyeri el mindenki tetszését, kiváló karmesterként minden elismerés őt illeti.

Vegyes érzéseket kelt az operaházi Don Giovanni, mindenképpen kuriózumot jelent a jelenlegi repertoáron, ám megtekintését kissé konzervatívabb operabarátként inkább egy DVD-ken több rendezésben is megjelent klasszikus színpadra-vitel megtekintése után ajánlanám könnyű szívvel.

Don Luis de Vargas

[2006.03.13.]