Müller "illedelmes" Péter a KOGart-ban

Kontroll támogatással játszott a Sziámi az úri közönségnek.

Én is úgy szeretném bemutatni a nagyközönségenek kedvenc képeimet, csak momentán nincs a zsebemben egynéhány milliárd, hogy egy Andrássy úti villácskát berendezzek nekik. Azért van aki megteheti, és a koncert előtt még volt időm a múlt és az az előtti század néhány egész jól sikerült képével eltölteni az időmet.

A KOGart pódium egy érdekes elrendezésű "színházterem" gyakorlatilag két téglalap alakú szoba az egyik felükön némi átfedéssel ahol is van a színpad, és ember legyen a talpán az az előadó aki egyenlően meg tudja osztani a figyelmét a két nézősereg között. Különösen ha bő telt ház van mint a Sziámi esetében is. A belépőket személyesen üdvözölte Müller "Sziámi" Péter, és a teljes nézőelhelyezkedési procedúra alatt szinte vigyázzban állt (de lehet, hogy állva aludt)

Majd, hogy azért valamit adjon a publikum pofájába a kommercializálódásról köszöntésképpen felsorolta "támogatóit", meg hogy koncert előtt mivel spannolták magukat, de valahogy olyan erőltetett volt, hogy az na.

Végre elkezdődött, és sorban jöttek a régi számok szépen egymás után, közötte erőltetett tréfák. Bár lehet, hogy csak én nem voltam elég emelkedett hangulatban ezekhez a tréfákhoz. Deák Ági el is rontotta a dalokat, eléggé dekoncentrált volt.

De a zene az a régi, ezt senki nem tudta elvenni. Hátul elindult a rockandroll táncparty, mindenki csak az emlékeiből élt, mindegy volt, hogy mi történik a színpadon, az emberek arra emlékeztek amikor fiatalok voltak, és nem egy ilen siki-miki elithelyen vannak, hanem mondjuk a veszprémi ifiház alagsorában ahol nemcsak a nézők de az előadó sem kapott levegőt. Ennek ellenére hatalmas volt a buli. De az egyik mára főépítész, a másik művészeti igazgató és csak eljönnek egy sziámi-urh-konrtoll nosztalgiakoncertre, udvariasan végigülik, pedig nem az együttes miatt vannak itt, hanem maguk miatt, maguktól akarnak elszakadni egy kicsit, keresnek valamit ami ellen tiltakozni lehetne, pedig csak körül kéne nézni. (Talán Deutsch ex-miniszter úr is ezt kereste?)

Ahogy haladunk előre egyre nagyobb a hangulat, de az emberek visszafogják magukat, nincs rücsök, nincs állatiasodás, csak hangos nosztalgia. Ami igazán hozzáadott a nosztalgiához az a hangosítás volt, mert talán a hely akusztikája miatt talán más miatt, de elég torzan szólt.

Valahogy a zenekaron is látszott, hogy ez nem az ő közegük, nem érzik jól magukat, de a gazdagék pénze jól jön.

Őszinték csak a vége felé kezdtek lenni amikor is az újabb szerzeményekből adatak elő dalokat. A songwriter klub termése minden héten egy dal. Ezek inkább maiak, nem nosztalgiadalok, továbbra is alternatív hangzással erőteljes népzenei behatással, mai problémákat érintő szövegekkel (többé nem szülök, impotencia, stb). Új vokalistájuk, a fiatal Záhonyi Enikő is kitett magáért.

Az utolsó dal után szinte megkönnyebbülten vonultak le a színpadról, és komoly tapsot kellett előadnia a közönségnek (két percet kellett folyamatosan tapsolni, egy YAMATO kb 30 másodperc után visszajött) ahhoz hogy visszajöjjenek és játsszanak még két dalt amire ugyan előre felkészültek, hogy ez lesz a ráadás, dehát ez a modern kor, spontaneitásnak itt nem sok helye van.

Bármit is mond Müller Úr, ez egy kommersz hakni volt. Talán a hazai pályán kéne megnézni őket, minden csütörtökön a Trafó Bár Tangóban, ahol minden héten egy új dal születik.

Sir Oesh

[2005.02.21.]