Pink Floyd-i varázslat David Gilmour lemezén

Az 1984-ben kiadott About Face című, nagy sikert aratott szólólemeze után, a 60. születésnapját méltóképpen ünnepelteti a közönséggel David Gilmour, a Pink Floyd énekes-gitárosa, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor gitáros-énekese.

Gilmour először 1978-ban jelentkezett önálló albummal, amelynek neve szerényen David Gilmour volt. A rossznyelvek szerint, azért kellett az akkori Pink Floyd rajongóknak várniuk a ’77-es Animals című lemez utáni újabb albumra, mert Mr.Gilmour építette pályáját, tervezgette jövőjét. Az már történelem, hogy 1979-ben megszületett a várva várt kettősalbum, melynek címe The Wall. David Gilmour neve egybeforrt a Pink Floyd-dal, s így elég nehéz úgy írni az előadóról, hogy akárcsak egy percre is megfeledkeznénk múltjáról, hovatartozásáról, szerepéről a zenetörténelemben.

A 10 dalt tartalmazó albumon olyan előadók a közreműködők, akik maguk is történelmet írtak már ebben a műfajban.  A címadó, On An Island című dalban hallhatjuk David Crosby-t, a The Birds egykori legendáját. Továbbá, ha már Crosby, akkor Graham Nash, az egykori zenésztárs is helyet kapott az album címadó dalában. Crosby és Nash korábban- többek között- a Crosby, Stills, Nash & Young zenekarban voltak együtt. Richard Wright, azaz Rick Wright, a Pink Floyd alapító tagja 2 dalban erősíti kollégáját, mint billentyűs és vokalista. A legtöbb szerepet Gilmour Andy Newmark dobmesternek adta az albumán.

Nem világslágereket akart „gyártani”
Gilmour ezzel az albummal nem világslágereket akart „gyártani”. Nem akart berobbanni sehova, egyrészt mert nincs erre szüksége, másrészt pedig inkább üzenni akart a világnak. Üzenete egyértelmű és világos: élek, létezek, és még mindig a zene a legnagyobb szerelmem, ebben a zűrös világban. Egy kis sziget ez az album, ahová bárki elbújhat a világ ordítása elől. Nyugodt, megfontolt, szellemmel teli album ez. A zenék mind-mind sugároznak valami nyugalmat, olyan nyugalmat, melyet már rég nem hallhattunk. Gilmour nem próbál kibújni a Pink Floyd vetette árnyékból, sőt, erősíti ennek az árnyéknak a tónusait. Minden dalban ott a Pink Floyd-i varázslat, kísérlet, és kísértet.

Ez azért érdekes, mert mindig az volt a trend, hogy egy együttesből pillanatokra kilépő tag, azért vált, mert más elképzelései vannak a (zene)világról szólóban, mint az együttes nyújtotta menedékben. Gilmour ezt megcáfolta régen is, s most is. A közhelyeket folytatva: nem hiányozhat egyetlen Pink Floy rajongó, vagy David Gilmour rajongó polcáról sem az On An Island című album.  Gilmour ezen az albumon nem csak azt bizonyítja, hogy nagy mestere a gitárnak, az éneknek, de szaxofonon is bemutatkozik. A melankónikus dalokat hallgatva egy aprócska megjegyzés álljon e lemezajánló végén: „Ami késik, nem múlik” ezt a választ kaptam Gilmour kiadójától arra a kérdésemre, hogy vajon lesz-e LP kiadása is ennek az albumnak, mert nagyon jól mutatna a Pink Floyd LP gyűjteményemben. Régimódi vagyok? Lehet. De ha bárki kíváncsi lenne régimódiságom alapjaira, azoknak szívesen fölteszem a lemezlejátszóra a Pink Floyd Dark Side of the Moon (’73) című korongját, azután döntsön mindenki sorsomról.

- Melisan -

[2006.03.25.]