A kis Black Sabbath a Hajón

Egészen biztosan 10-ből 9 doom-harcos, aki 40 felett senki más nyitóbandát nem tudott volna elképzelni, mint a Wall of Sleep és a Magma Rise. És abban is biztosak lehetünk, hogy mindkét fél szívesen menne Európa-turnéra is a Saint Vitusszal, ami kizárólag pénzkérdés, sajnálatos módon.

Egészen biztosan 10-ből 9, 40 feletti doom harcos semmi más nyitóbandát nem tudott volna elképzelni, mint a Wall of Sleepet és a Magma Rise-ot. Abban is egészen biztosak lehetünk, hogy mindkét fél szívesen menne egész Európa-turnéra is a Saint Vitusszal, ami - sajnálatos módon - kizárólag pénzkérdés.

A Wall of Sleep hatszámos nyitó blokkja feltűnően jól szólt, és ez igaz volt a többi zenekarra is; senki nem volt elnyomva sem hangerőben, sem hangzásban. Érdekesség, hogy az annak idején innen kivált énekes, Holdampf Gábor ma a Magma Rise-ot erősíti, vagy gyengíti. Ha-ha. Valamint Füleki Sándor gitáros mindkét bandában gitározik, ráadásul ugyanabban a Down-pólóban.

A Sunday Fury Vácról érkezett, és a Wall of Sleeppel ellentétben nem voltak dalaik, nem volt színpadi kiállásuk, és még rosszabbul öltözöttek is voltak. Kemények akartak lenni, de nem voltak azok. A gitáros éppen a születésnapját ünnepelte, és hogy ezt  mi se felejtsük el, minden szám között ezt be is mondták. Ráadásul hosszú is volt a programjuk.

Az őket követő Magma Rise maga volt a megváltás. A nézőtéren kivétel nélkül ott meresztették nyakukat Winóék. Nem csak belenézetek, végignézték azt. Ha én lennék a managerük, a dobcuccot előre rakatnám a színpadra. Bánfalvi Sándor dobjátéka külön élmény. Olyan érzést kelt az emberben, mint amikor elemeire esik az egész cucc, mikor törik a cintányér, mikor beszakad egy dobbőr. Közben pedig nem alaptempót üt, hanem mindig oda, ahova pont nem várod.

A runcájsz szakállas Hegyi Kolos és Füleki Sándor közti összhang ugye alapszitu a Mood óta. Beszéltem rajongókkal, akik szerint a leggyengébb pont épp az ének, olyan orrhangos, erőltetett. 1979-ben Tyrant-kazettát hallgatva nem annyira gondolhattam arra, hogy ennek származékát bármikor láthatom, mondjuk nem is vágytam rá.

De a kaliforniai stoner doom metal legenda biz akkor indult útjára. A dob-, basszusgitár- és énekpozíciók mintegy átjáróházként funkcionáltak az évek során... Wino Weinnrich 1986-tól énekes. A zenekar annyira underground, ha beütöd a nevét a keresőbe, az első 20 találat mindenféle Saint Vitus katedrálist ad ki. Nos, a hazánkban értelemszerűen soha nem járt legenda az új album, a Lillie:F-65 negyedik tételével, a Blessed Nighttal robbant a színpadra, ami a következőképpen zajlott: 3-4 perces intro, majd csönd. Bejöttek, és nem történt semmi. Aztán Dave Chandler gitáros mondott valamit a mikrofonba. A road közben átragasztotta a setlistjét a kontroll ládáról a mikrofonállványra. Ahonnan azonnal is le is esett. Na, mondom, kik ezek az amatőrök... Ha-ha.

Chandler óriási forma fickó sittes tetoválásaival. A Black Flag logo rajta még szarabb mint Rollinsszé, akin ugye három is van. A gitárhangzása viszont utánozhatatlan. Olyan természetesen búgó, alapszinten kásás massza. Ehhez jön hozzá az a nem is annyira fergeteges gitártudás; mondhatni kamugitározik végig az arc, de csak az ő kezében szólal meg így a hangszer. Erre mondják, hogy zseni.

Az I Bleed Black, Clear Windowpane után megint az új lemezről hallunk: a nyitódalt, a Let them Fallt. Wino néha a vetítővászon elé járkál, ami diavetítőhöz hasonlit; a rávetített szín- és képvilág homályos, és fakó színekkel játszó Vitus-logókat mutat, cannabisleveleket, lombkorona nélküli fákat, templomokat. Egyszer jön egy Deftones-os bagoly is. Wino beáll a szárnyai alá. A mozgáskoreográfia, a begyakorolt rész kb. ennyiben meg is mutatkozik. Jól kommunikál a közönséggel, egy spanyol pár értük utazott idáig... a srác sört kap, a csirke kap a csöcsei közé egy Fender Heavy pengetőt. Ha szignált lett volna, közéjük nyúlok, de nem.

A csajnak jó napja van, megkapja a Mistic Lady c. dalt is. Érdekes dobverő kihajítási technikára leszek figyelmes: Henry Vasquez, az új srác a padlóra hajítja a dobverőt, ami onnan felpattanva repül a közönség közé. Imádom ezeket az elementális erővel doboló arcokat is. Akik azon a kevés függőn is brillíroznak. Lássuk be , lábgépből több is van nekik,  mint felső tamból. Épp kétszer annyi. Mark Adams basszusgitárost alig lehet észrevenni. Elácsorog Ő erősítője előtt, észrevétlen. Majdnem olyan az ő szerepe, mint a labdarúgásban a játékvezetőé - az a jó, ha észrevétlen marad...

A végén Dying Inside, majd a nagy sláger Born to Late (de ez teljes képzavar, hisz műfajon belül tiltott szó a sláger kifejezés) alatt Dave kimegy a közönség közé szólózni. Aztán vége, mehet mindenki a pólóárushoz rózsaszín (nem vicc) pólót venni. Egy arcot koncert közben is cikiztek emiatt, de ő legalább elmondhatja, hogy Mr. Dave Chandler a szájára vette.

- Puli -

[2012.07.11.]