Wagnerek

Wagner nagy zenedrámái a Bolygó hollanditól kezdve, az egy Rajna kincse kivételével három felvonásból állnak. A következő beszámoló mégis négy felvonásról fog szólni.

Történt ugyanis, hogy a budapesti hagyományos nagypénteki Parsifal első felvonása után sajnálatos módon egyéb elfoglaltság miatt távoznom kellett, ám hétfőn a bécsi Opera proszcénium páholyában találtam magam a Trisztán és Izolda előadáson. E négy felvonás tapasztalatait és élményeit kívánom megosztani olvasóimmal.

Az igazság az, hogy a budapesti Parsifal nem ismeretlen előttem, több alkalommal volt már szerencsém megtekinteni az évek folyamán Mikó András hagyományőrző rendezését, amely az igazat megvallva szebb napokat is látott már, midőn a legendás Ferencsik János-féle hangfelvétel szereposztása vett részt benne. Egy évvel ezelőtt kivételes visszhangot keltett az előadás Robert Holl Gurnemanz szerepében való vendégszereplése miatt.

Több beszámolómban megjegyeztem már, hogy a klasszikus rendezések híve vagyok. Érthető módon eme rendezést is sokra tartom, mégis úgy gondolom, hogy egyesek kis rosszindulattal porosnak is definiálhatják a jelenlegi Parsifalt. Pedig az Operaház repertoárján szerepel jóval régebbi rendezés is, ami nem eshet e vád alá. Az első felvonás első felének zöldes díszletképét szépnek találom, ahogy a második felvonásét és a harmadik felvonás első feléét is. Egyedül a Grál-szertartások egyébként monumentális csarnokának sötétsége zavaró az előadásban, a látási viszonyok igen előnytelenek, a Grál-lovagok nagy részének alakja nehezen kivehető. A jelenet viszonylagos statikussága számomra nem zavaró, az ünnepélyes képben hiba lenne a mozgások túlzásba vitele. Az idén megtekintett első felvonás két helyszíne így hűen képviselte a rendezés e kettősségét.

A Parsifal nyitánya az operairodalom azon jellegzetes opusai közé tartozik, amelynek időtartama karmesterektől függően nagyon széles időintervallumon belül mozog, tanulmányozható ez különböző hangfelvételeken. Nagypénteken nem mértem az időtartamot, közepesnek ítéltem, ahogy zeneileg is inkább közepes volt a nyitány színvonala ez alkalommal Kovács János vezényletével. Az a fajta erő hiányzott belőle, ami a mű sajátos atmoszférájába varázsolja bele a hallgatót, az a zenei hatás, ami egyes Parsifal előadások szünetében sem engedi szabadulni a befogadót.

Az egyetlen felvonás tapasztalatai alapján ez alkalommal az énekesek egy halvány fokkal jobb hatást keltettek, mint a zenekar. Ismét vendég, a Zürichi Operaház társulatának művésze, Alfred Muff énekelte Gurnemanz szerepét. Gurnemanz énekli az opera első szavait: „He! Ho! Waldhüter ihr, Schlafhüter mitsammen…” Az első pillanattól meggyőzően szólt Muff öblös, zengő, a Gurnemanzoktól megszokott hangnemhez képest kicsit magasabb basszusa. Ő okozta, e számomra csonka előadás legmeggyőzőbb pillanatát a Grál-elbeszéléssel, ahol a zenekarral kiegészítve egymást, csodás élményt nyújtottak. Az elbeszélést hallgatva feledtem a nyitány alatti hiányérzetet, a Parsifal jellegzetes vezérmotívumait (pl. Klingsor, viráglányok) felvonultató elbeszélés igazán kifejező volt.
E felvonásban Amfortas király két nagyobb lélegzetű monológja alapján (az erdőben a hordágyban, s a keserves kehelyfelmutatás előtt) szólhatok Perencz Béláról, akinek baritonja fájdalmasan, helyenként elementáris erővel szólalt meg.
Németh Judit (Kundry) a megszokott magas színvonalon énekelte eme összetett női figura első felvonásbeli megjelenését, igazán csak a második felvonás nagyszabású Parsifal-Kundry jelenetét is hallva lehetne hiteles részletességgel szólni róla. Ugyanígy a címszereplő esetében, hiszen Molnár András az első felvonásban igen kevés helyet kapott, hogy teljesítményéről írni lehessen.
Titurel (Valter Ferenc) csak az első felvonás szertartási jelenetében kap feladatot, így az ő esetében teljes képet kaphattam. Az előadás egyik akusztikai hátránya, hogy a rendezés Amfortas agg atyját túlságosan a színpad mélyére helyezte el, így, sajnos nem volt kivehető minden szava. Egyébként megfelelően énekelte a rövid, ámde dramaturgiai funkciójában jelentős szólamot.
A kórus szépen, helyenként valóban fenségesen szólt a szertartási jelenetben, amely ha látványában nem is, de hangzásában megérintő pillanat volt.


Különösebb lezáró szövegrész nélkül ugrok át a bécsi Trisztán és Izolda előadás ismertetésére. A Günter Kraemer által rendezett Trisztán szöges ellentéte a budapesti Parsifal rendezésnek. Az újszerű, divatban lévő modernizációs törekvéseket képviseli, helyenként megdöbbentő eszközökkel, ám összességében ízléses módon, nem dolgozik a mű gondolatvilága ellen. Díszletképei eklektikus módon vegyítenek különböző stílusokat, egy üres középkori lovagi páncélzat - mely valószínűleg Moroldé volt - az előadás fő szimbóluma, a műsorfüzet címlapján is ez látható. A helyszínek kissé apokaliptikusak, stílusukban leginkább jelenkoriaknak mondhatóak. A jelmezek pedig a 19. század stílusához állnak legközelebb. Gyönyörű Izolda egyetlen, uszályos kosztümje. Brangaene szigorú nevelőnőszerű öltözetben szerepel, ősz parókával, Marke király és udvarának tagjai cilinderes urak, Trisztán klasszikus szürke szövetkabátban lép színre. Kurwenal kissé kivételes figura, kapucnis szélvédő dzsekijével és gumitalpú bakancsával.

Az előadás egésze rendkívül mozgalmasnak mondható egyes részletek kivételével, ahol az áttetsző függöny mögött leáll a cselekmény és szinte végig egy helyben énekelnek a szereplők. Ilyen a második felvonásbeli szerelmi kettős, majd a harmadik felvonás vége, Izolda szerelmi halála.
Jelen rendezés huszadszor került műsorra a Staatsoperben április 17-én, s három új beállót láthatott a közönség. Trisztán szerepében a nagyszerű, Bayreuth-ban már több Wagner tenorszerepet (Walther von Stolzing, Siegmund, Trisztán) énekelt amerikai Robert Dean Smith lépett fel először e minőségében a bécsi Operában. Brangaeneként Daniela Denschlag, Melotként Clemens Unterreiner debütált. Mindannyiuk kiválóan.
Az előadás legjobbjainak mégis a produkcióban már korábban tapasztalatot szerzett énekesek bizonyultak. Peter Weber nagy volumenű, mellesleg jó színészi játékkal színpadra vitt Kurwenalja, s Deborah Polaski, aki az egész előadás remek zenei színvonalát is képes volt fokozni eredeti Izolda tolmácsolásával.

Az első felvonás hajója modern tengerjáró volt, Izolda kabinjának áttetsző üvegfalai látni engedték a folyamatosan forgó műszerházat is. Jobb oldalról a falra épített létrán lehetett feljutni a fedélzetre, amely a színpad előterében, magasan a kabin belseje fölött bukkant fel egyszer, mikor Brangaene Izolda üzenetét vitte Trisztánnak. A fedélzeten Trisztán és Kurwenal felsőteste volt látható. Végül Kurwenal frappáns Trisztánt éltető dalát már a kabinban fejezte be, amint az asztalra tett bakancsos lábával demonstrálta az ír királylány elleni megvetését. A berendezés, az asztal és a két szék, az egyiken a már említett páncél, egyébként már az első pillanatokban áldozatul esett Izolda dühének. Polaski dühös mozdulattal borította fel a bútoregyüttest, mire az nagy zajt okozott. Az előadás további részében nem zavarta több ilyen hangos megrendezett színpadi incidens a zenehallgatás élményét. Modern rendezéshez képest ez is igen dicséretes. Rendkívül izgalmas és feszült pillanatokat okozott Brangaene kísérlete a méreg szerelmi bájitalra való cserélésére. Az első pohár tartalmát még sikerült helyettesítenie, miközben Izolda Trisztánnal volt elfoglalva, a másodikat, Izoldáét, kétségbeesésében az utolsó pillanatban borította ki. Így az első pohár tartalmát itta ki Izolda is, abban még mérget sejtve. A kiöntött italtól piros folttal bepiszkított terítő, amint a poharak is az előadás további részeiben dekorációként jelenlévő szimbólumokká váltak a díszletapparátusban. A szerelmi bódulat, a Cornwallba való megérkezés, Kurwenal és a matrózok kórusának egybefonódásával az egyik legkatartikusabb pillanata volt az előadásnak.

A második felvonás hatalmas szabad térben kezdődött, a tenger hullámainak képével a háttérbe vetítve, úgy, hogy a vetítő maga is a színpadon foglalt helyet, egy antik stílusú állványon, melyet, mintha múzeumi tárgy lenne, körbekerítettek. A már jól ismert páncélból lángolt a tűz a színpad közepén, ez volt a jeladásra szolgáló fáklya alternatív megjelenítése a rendezés koncepciójában. Egy asztalon még mindig ott volt Trisztán kardja, a poharak, s a kiöntött méregital pirosának foltjával áztatott fehér terítő, amelyet a felvonás egyik pillanatában Brangaene mosni kezdett. Újdonságot jelentett, hogy miközben Brangaene Melotra vonatkozó gyanúiról tájékoztatta Izoldát, az említett férfi éppen a király feleségének kísérő szerepében tetszelgett. A szerelmi duett formájáról már említést tettem, ám közben a háttér is megváltozott, stilizált fa alakú fekete formák szálltak alá a színpad közepére, s a szerelmespár által elfoglalt előtér kivételével a talaj süllyedni kezdett. A süllyedésből lépett végül elő Marke és Melot, valamint Kurwenal, rajta kapva a párt. A két udvari ember cilinderét először komótosan lerakva lépett fel a keskeny sávra ahol Marke monológja Franz Josef Selig kiváló tolmácsolásában, s a felvonást záró dráma, Trisztán Melot általi megsebesülése lezajlott.
A harmadik felvonásbeli Kareol egy elhagyatott nyaraló udvarán játszódott. Az asztalnál háttal a nézőtérnek ült „kómában” Trisztán, amíg Kurwenal a pásztorral vitatta meg ura állapotát, s a hajók jövetelének ügyét. Trisztán magához térésével a férfi főszereplő - Izolda első felvonásbeli hosszú monológjának párját - sántítva, az asztalon fekve, vagy éppen ráállva, de az asztal körül adta elő. Mikor Izolda (későn) megérkezett, a ház eltűnt a háttérből, s megint lesüllyedt a színpad talaja, s innen, ismét a süllyesztőből fellépve érkeztek meg a második hajóval Marke – Brangaene – Melot csoport tagjai. Az utolsó mozgalmas elem végül Kurwenal halála volt, kinek holtteste aztán ugyanúgy elsüllyedt, mint a király és Brangaene alakja, hogy csak Izolda maradjon, a széken holtan ülő Trisztánnal szemben, s ezen kép közben hangozzon el a híres Liebestod, így záruljon, lecsupaszítva mindentől egyéb díszlettől Wagner zenedrámája.

A rendezés komoly szimbolikával dolgozott, kulcsfontosságú tárgyak, ha nem is használták őket, de mindig helyet kaptak a színpad szélén, s szimbolikus értelme volt a cilinderes, fekete köpenyes férfiak csoportjának is. Ez énekesi feladatot nem kapott, de a hajó megérkezésével árnyékaik már a háttérben fenyegetően csoportosultak, a második felvonásbéli titkos találka előtt pedig nem kevésbé baljóslóan osontak el egyenként a színen a falhoz lapulva, azt a világot képviselve, ahová Izoldának hazájából kiszakadva érkeznie kellett.
Oldalak sokaságát lehetne teleírni erről a rendkívül érdekes, szimbolikus operarendezésről, a fentiekben csak a lényegesebb és érdekesebb momentumok kiemelésére törekedtem a cselekmény időrendi sorrendjében haladva. Az énekesek nagyszerűségét a lemezpiacokon forgó több operafelvétel bizonyíthatja. Deborah Polaskival kapcsolatban első élményem a Teldec által kiadott Barenboim-féle Lohengrin CD volt, amelyben Ortrudként kulturált éneklésével, nagy terjedelmű, monumentalitás hatásokat elérni képes hangjával meggyőzött már. Élőben hallani még nagyobb élmény okozott, s a két szerep közti nagy különbség bizonyítja világszínvonalú s egyben sokoldalú Wagner tolmácsoló létét.
Robert Dean Smith méltó párja volt Polaskinak, ám neki egyes részeknél elnyomta hangját a Peter Schneider által néhol túl hangosra vezényelt zenekar. (Ez csak Polaskiról, Weberről és Seligről nem mondható el) Bizton állíthatom, hogy nem a legjobb napját kifogva is nagyszerű alakításokra képes. Lemezfelvételekből, rádióból, és egy szeptemberi bécsi Manon Lescaut előadásból ismerem maximális teljesítményét is, ám ha e Trisztán lett volna első élményem vele, akkor is az egyik legjobb jelenlegi tenornak tartanám.
Daniela Denschlag fiatalos arca kedvesen festett ősz parókája alatt. Szép mezzoszopránját először hallottam, s habár pillanatokra az ő hangját is elnyelte a zenekar, jó Brangaeneként értékelném. A közönség körében egyébként ő kapta a legmérsékeltebb fogadtatást.
Franz Josef Selig igazi német stílusú basszusa, habár nem megy ritkaságszámba, emlékezetes Markéval járult hozzá az estéhez, rendkívül megbízható énekes benyomását keltette. Peter Weber Kurwenalját már méltattam korábban, Clemens Unterreiner a Staatsoper egy átlagos, egyébként jó színvonalú, de nem kiemelkedő énekese lehet, Melot szerepének amúgy is ellenszenves volta miatt nem marad emlékezetes.

E két merőben különböző szemléletben fogant rendezésről ismertetett gondolatok után is a Wagner művészete okozta csodálatos pillanatok jutnak eszembe. Hiszen e két, merőben különböző szemléletű előadást is e zenei lángelme halhatatlan dallamai kötötték össze.

Don Luis de Vargas

[2006.05.02.]