Parodisztikus szuperprodukció

Szirtes Tamás rendezésében a Madách Színház úgy hozott létre szuperprodukciót, hogy ezzel nem hivalkodik, nem döngeti a mellét, és a direktor a premieren nem dicséri agyon a színpadon – mint a szomszédvárban – a saját társulata teljesítményét. Szerényen is tudnak örülni a sikernek.

A Producerek roppant helyes kis habkönnyűség, ötletekkel teli, látványos, önironikus, szórakoztató marhaság. Az a szimpatikus, hogy nem is akar másnak látszani. Nem óhajtja elhitetni azt, amit gyakran érzek a musicaleket játszó szomszédvárban, a Budapesti Operettszínházban, hogy mázsás súlyú történelmi kérdésekről beszél – illetve inkább üvölt – komolyan, vagy éppen klasszikus tragédiákkal veszi fel a versenyt.

Kentaur enyhén szarkasztikus díszletei sem szándékoznak lejátszani a színészeket, nem kelnek önálló életre, nem pörögnek, forognak, nem maga kelletően agyoncsicsázottak, mégis igencsak mutatósak. Impozáns, mesésen fantáziadús tereket biztosítanak az előadásnak.
Fájdalom, hogy a színpadtechnika ezúttal sem teszi lehetővé a tökéletesen hangtalan, szinte filmes áttűnéseket, ami egy fővárossal odébb, Bécsben, már teljesen természetes. De Kentaur így is a zenés színház díszlettervező virtuózává vált, anélkül hogy ötletrohamaival mindenáron előtérbe nyomakodna. A Producerekkel pedig a Madách Színház eljutott oda, hogy nem görcsösen akarja bizonyítani, szuperprodukció előadására ő is képes, nem erőszakosan felpörgetett tempóval és felsrófolt hangerővel igyekszik bombázni a publikumot, mer laza, olykor akár halk és parodisztikus lenni. Meg meri mutatni a showbiznisz fonákját, van bátorsága nyelvet ölteni a saját műfajára.

Ebben meglehetősen jó partner a jelentős külföldi tapasztalatot szerzett koreográfus, Tihanyi Ákos, aki nem azt az elvet vallja, hogy mindenki izzadjon csatakosra, felméri, ki mire képes, és groteszkül mókás humorral, fifikával teli táncokat eszel ki. Ott ugyanis még nem tartunk, hogy mindenki egyformán jól tudjon táncolni, énekelni, játszani. De szerencsésebb bekalkulálni a fogyatékosságokat, mint nem tudomásul véve őket, olyan helyzetbe hozni a szereplőket, amelyben még szembetűnőbb lesz, hogy mire nem képesek. Cserébe vannak a setesutaságokért kárpótló színészi teljesítmények, egyéni megoldások – a hármas szereposztás dacára. És ettől a habkönnyűség mégiscsak szert tesz némi közlendőre, olykor tartalommal telítődik.

Két kedves svihákról szól a mese, egy tönkrement idősödő producerről és egy csóró, ifjú könyvelőről. Kieszelik, hogy a legnagyobb bukás hozná a legtöbb pénzt – az adóhatóság kijátszásával. Megkeresik a legrosszabb darabot, a legpocsékabb rendezőt, de annyira vacak előadást hoznak létre, hogy jelentős sikert arat. Dutyi következik, és a végére persze fényes diadal. Közben pedig temérdek kalamajka. Haumann Péterrel és a másik szereposztásban Gálvölgyi Jánossal – harmadikként Szerednyey Béla adja Max Bialystockot – láttam a minden hájjal megkent producert. Haumann vagányabbra, nagyzolósabbra, lendületesebbre veszi a figurát, Gálvölgyi megszeppentebb, olykor már-már kétségbeesettebb a szerepben, a Broadway lecsúszott császárából ki-kibukik a remegő kisember.

Mindketten remekelnek, kesernyés a humoruk. Nagy Sándor a karrierre áhítozó könyvelőcskeként egészen kiváló. Eljátssza a felemelkedés stációit, a meghunyászkodó kis senkitől a limuzinból kiszálló, nőbolondító nagymenőig. Reszket és tódít, hitetlen, de összeszedi magát, és az egekbe tör. Ladinek Judit a két férfi életében az álombéli bombázó, a csöcsös, a faros, a szexi és a háziasan kedves, mindehhez még jól is énekel. Alföldi Róbert nagyszerűen adja a fellelhető legpocsékabb rendezőt, aki meleg, ezért Vágó Nelly hihetetlenül agyondíszített nagyestélyijében parádézik, és mulatságosan szélsőséges érzelmi kitörésekben tobzódik. Weil Róbert a másik szereposztásban visszafogottabb nála. A darabbeli rendező asszisztenseként és párjaként Lippai László viszont olyan ripacsáradattal, bántó ízlésficammal keresi a nézők kegyét – ráadásul szinte egy az egyben a Páratlan párosból átvett eszközökkel –, hogy az felveti a rendezői felelősség kérdését is. Galbenisz Tomasz helyén van ugyanebben a szerepben. A hőn keresett ócska darabot, a szövegkönyv szerint, egy elvakultan ostoba újnáci írta, őt Barát Attila megsemmisítően ömlengős, szemellenzősen komikus ipseként ábrázolja.

Azt nem állítom, hogy otthon, felvételről is hallgatni fogom Mel Brooks zenéjét, de a bájos történetecskéhez megteszi, és Zádori Ferenc igazán lelkesen, hatásos tempókkal vezényli. Szirtes Tamás rendezésében a Madách Színház úgy hozott létre szuperprodukciót, hogy ezzel nem hivalkodik, nem döngeti a mellét, és a direktor a premieren nem dicséri agyon a színpadon – mint a szomszédvárban – a saját társulata teljesítményét. Szerényen is tudnak örülni a sikernek.

Bóta Gábor
(http://www.magyarhirlap.hu/)

[2006.06.07.]