Chart-elemzés 2005. április 22.

A tömegesen érkező reklamációkon felbuzdulva feltétlen megpróbáltam időt szakítani, hogy hosszú idő után ismét készítsek egy chart-elemzést – úgy tűnik, sikerült ezt a kis időt megtalálni.

Mivel valóban hosszú hetek óta nem készült elemzés, megpróbálom egy kalap alatt összegezni az elmúlt hetek listás történéseit.
Ahogy az most már szinte rendszeresen lenni szokott, egy-egy „húzósabb”, a célközönség felé jól beharangozott metal album, amelyet egy stabil rajongótáborral rendelkező előadó készített, gyakran nyit igen előkelő helyen a listán, majd egy-két hét után végleg eltűnik onnan. Ilyen volt a Paradise Lost, a Judas Priest, a Hammerfall, ellenben néhány hét után is tartja még magát két hazai előadó, a Moby Dick, illetve Kalapács József aktuális friss albuma.

Még ha itt specifikus, jól körülhatárolható célközönségnek szánt lemezekről is van szó, mindez egybevág azzal a nemzetközi szinten nagyon jellemző, és végre nálunk is észrevehető tendenciával, hogy a rockzene igencsak visszahódította korábbi pozícióit, sőt, egyes körökben soha nem tapasztalt népszerűségnek örvend. Ehhez persze kellett egy jelentős generációváltás, és az, hogy az előadók megtalálják a hangot a közönséghez; úgy tudjanak divatosak lenni, hogy közben meg is fogalmazzák a generáció üzenetét, lázadását, vagy legalábbis értetlenségét, zavarodottságát a fennálló világgal szemben.

Ez nagyjából utoljára a Metallica-nak és a Guns N’ Roses-nak sikerült, bár igazából korszakos szinten meghatározó talán a Black Sabbath, Alice Cooper, a Deep Purple és a többi hetvenes-években befutott előadó rockzenei világa volt.

Ma ismét a zenei élet „fősodrában” mainstream) találjuk a rockzenét, és ez a hazai viszonyokra is igaz: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint például a Depresszió együttes visszatérése a TOP 40-be, amely minden bizonnyal a Junkies együttessel közös, és jelenleg a VIVA TV-ben is kiemelt rotációban futó klipjüknek köszönhető „Nem akarok elszakadni”.) A Zöld Pardon közönsége mindenesetre már kívülről fújja a dalt…

Bemutatkozó albumuk legjobb helyezésénél is jóval magasabban nyitott a Zorall, és múlt héten végre a hazai listán is feltűnt a Keane. Miután Európa-szerte már jóval egymillió fölött járnak a lemezeladással, ideje volt, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb nemzetközi szenzációját itthon is észrevegyük. Úgy tűnik, végre tényleg észrevettük, mert bár néhány rádióban már hónapokkal ezelőtt forgott, az összesített rádiós listára még csak most került fel az „Everybody’s Changing”. Igaz, hogy már azóta két újabb kislemezt is kiadtak, de a magyar média sohasem az új iránti fogékonyságáról és a „kockázatvállaló” hajlandóságáról volt híres.. Bár el kell ismerni, amint azt mostanában többször is tettem, jó irányú változások tapasztalhatók.

Ilyen például Moby esete is, aki a Keane-hez hasonlóan szintén óriási népszerűségnek örvend világszerte, nálunk igazából csak most sikerült széles körben megismertetni a nevét, még ha az ún. „mértékadó” zenei újságírók már évek óta piedesztálon hordják. A rádiós listán tizenegyedik a „Lift Me Up”, és a „Hotel” c. album legjobb helyezése eddig a harmincadik.

Egyelőre még csak a rádiók fedezték fel a skandináv és a szláv piac egyik legújabb hiper-trendy csapatát a Bodies Without Organs-t, de ők nagyon kilencedik az összesített rádiós listán), és ha a további simulékony, a 80-as évek retro-hangulatát és a modern dance-pop világot kiválóan ötvöző, szuper kislemez-dalaikat „Gone”, „Living In A Fantasy”) is ugyanígy fogják játszani, biztos, hogy albumeladásokat is fogunk tapasztalni.

Az utóbbi időszak feltétlenül legfigyelemreméltóbb, ugyanakkor sokak számára ellentmondásos zenei termése a Kistehén Tánczenekar „Szájber gyereke”. Most akkor jó ez vagy nem, mulatós vagy nem, komoly vagy vicces – nehéz eldönteni, de igazából nem is kell. A közönség láthatóan „megette” ezt a minden szempontból sajátos és eredeti produkciót, az album közel fél évvel a megjelenés után a TOP 40-be is bekerült, a „Szájber gyerek” Náksi vs. Brunner féle remix változata pedig egyértelműen a klubok legnagyobb kedvence – ezt tükrözi a dance chart-on múlt héten elért negyedik helyezés is. A rádiók egy része még egyelőre „fél” a daltól, szerintem nem sokáig, pláne ha esetleg elkészül rá a tervezett mainstream pop-rock remix.

A „kötelező” albumok nagy része hozza a várt formát: A Hooligans volt már listavezető, a Nox dobogós helyen nyitott, a Megasztár hetek óta első, de Jennifer Lopez is volt már harmadik, a szinte mindenütt toronymagasan vezető 50 Cent nálunk egyelőre csak a tizenegyedik helyig jutott. Bár ha belegondolunk, ez meglehetősen jó eredmény, ha azt nézzük, hogy a külföldi megjelenéseknek mekkora esélyük van nálunk a TOP 10-re.

A népszerű külföldi előadók hazai közönsége ugyanis sajnos továbbra is zömmel illegális forrásból szerzi meg kedvenc zenéit, míg a művésznek a rajongáson túl kijáró anyagi elismerést érdekes módon elsősorban a kevésbé „bonyolult” zenéket kedvelők adják meg.

És ezt meg lehetne fogalmazni kevésbé diplomatikusan is, és tulajdonképpen valahol szomorú, hogy pont azok, akik sokszor „lenézik” a populáris, esetleg a „mulatós” vagy egyéb műfajok előadóit és rajongóit, pont azok nem tisztelik annyira a saját maguk által jónak, „elitnek” tartott előadókat, hogy ne lopják, hanem vegyék a zenéjüket. Persze ez egy kicsit erkölcsi kérdés is, amely kimerítené a chart-elemzés nyújtotta kereteket…

Érdemes azért egy nagyon rövid kitekintést tenni, és egyenként megnézni az összesített európai lista legjobb helyezettjeit, hogy melyikük hogyan „muzsikál” nálunk. 50 Cent-ről, Moby-ról és a Keane ről már volt szó, s örömmel olvassuk hétről hétre a Green Day és Michel Bublé nevét is. Az olyan terület-specifikus előadók, mint a Wir Sind Helden, a Böhse Onkelz, Nena, Farin Urlaub vagy Sarah Connor általában – s valamelyest érthető módon – esélytelenek, hiszen Sarah kivételével) németül énekelnek, bár például Farin Urlaub, a Die Arzte egykori énekese egy kiváló, nem csak németül beszélők számára fogyasztható albumot készített. Van, aki szinte kizárólag az angol nyelvterületen ad el számottevő lemezt, ennek nyilván nem nyelvi okai vannak, de sokszor nem is műfaji. Néha igazából megfejthetetlen, hogy például Natalie Imbruglia miért csak a Brit-Szigeteken tud listás lenni még akkor is, ha például nálunk mindkét országos rádió játssza az új dalt, a „Shivert”-t, így a súlyozott rádiós listán első tud lenni). Mondjuk elképzelhető, hogy a többi országban az album még nem jelent meg.) Viszont tényleg elsősorban csak az angol nyelvterületen ismerik Tony Christie vagy a Basement Jaxx nevét utóbbi hiába nyeri sor a dance-szcéna különböző díjait), és az Amerikában megasztár rapper, Akon is csak a brit, a francia és a német piacon tud lemezt eladni – igaz, hogy ez a három legnagyobb és bőven elég ahhoz, hogy a legjobb 15 között legyen az összesített európai listán.

Van viszont jó néhány olyan előadó, aki szinte minden országban beleértve Közép- és Kelet-Európát is) ott vannak a listán, nálunk viszont sajnos nyomuk sincs. Ilyen a Garbage, a Queens Of The Stone Age, Gwen Stefani vagy a Killers. Ez viszont a honi média feladata lenne), hogy igenis juttassa el őket a közönséghez. Mint mondottam, el kell ismerni, hogy van fejlődés, például Gwen Stefani bőven megkapja az őt megillető játszást, a „LoveAngelMusicBaby” album a legjobb 120 között hetek óta ott van, remélhetőleg egyszer csak a bűvös 40. helyet is átlépi…

Dióhéjban ennyi talán elég is lesz, bizonyára ez is bőséges információ azoknak, akik valóban szeretnék követni a zenei világ folyamatait, és az esetleges döntések rádiós szerkesztés, bolti beszállítás, sima privát vásárlás, stb.) előtt kíváncsiak némi áttekintésre és ötletre. Utóbbiakból további bővebb csokor várja a még el nem fáradt kedves olvasót a „Jeszi-tippek” között…

Jeszenszky Zsolt

[2005.04.22.]