Dublin - Budapest - Tokio járat indul

A Celtic Airlines nem fapados, viszont a zenéje elbűvöl.

A világzene manapság gyűjtőfogalommá vált ahova besorolható a magyar népzene, az ír kocsmadalok, a japán dobosok és még sokan mások. A Shannon viszont újradefiniálta a világzenét. A fentieket egybegyúrta egy előadás erejéig.

Lassanként szállingózott a nép, de csak megtöltötte a Klébersberg Kultúrkúria udvarának nézőterét. Előtte azért ellátogatott egy sörért meg egy kis hurkáért a büfébe csak úgy a hangulatot megalapozandó, de amikor belecsaptak a dobokba akkor valahogy ez elvesztette a jelentőségét.

A Shannon.hu zenekar japán taiko dobosokkal kiegészítve indult el velünk, hogy egy kis ír és japán zenei egyveleget tárjon elénk magyar motívumokkal fűszerezve. A közönség az első számtól vette a lapot és együtt élt a zenekarral. A show ugyan már lassan egy éve műsoron van, és nem is tudom hányszor adták már elő, de még mindig ugyanazzal a lendülettel vették a dalokat, mintha ez lenne az ősbemutató.

A számok között volt hamisítatlan ír kocsmadal, rock, japán ritmuszene, tulajdonképpen csupa olyan amit az ember itt-ott már hallott, hiszen mindezek autentikus előadói már mind jártak minálunk, és el lehetett menni a koncertjeikre. De így összevegyítve és összehangolva még senki nem csinálta meg. Ideje volt, és jól is sikerült.

Aztán kezdett kialakulni, hiszen itt nem is egy egyszerű koncertet láthattunk, és élvezhettünk igen csak képzett zenészektől és táncosoktól, hanem egy showt ahol a néző nem pihenhetett. Hol a zenére kellett figyelni, hol a szövegekre - hiszen Shannonék nyitott szemmel járnak és van vélaményük a világról – hol meg a táncosok kötötték le a figyelmünket. Nem is beszélve a taiko dobosokról, akiknek az elszántsága mindig magával ragad.

A koncerten főleg a második nagylemezük dalait adták elő, de persze egyebek is helyt kaptak. S bár a zenekar annyira nem ismert (még) itthon, meg a közönségnek is csak egy része volt magyar, tehát őket a szövegek nagyjából hidegen hagyták, a ritmus, a tánc mindenkit levett a lábáról. Az egyik nénike már a harmadik szám után szólt (bekiabált) hogy nagyon jó a zene, de egy kicsit le kéne halkítani mert hangos... Molnár Sándor, aki eddig folyamatosan dumált a számok között erre nagy hirtelen nem tudott mit mondani csak széttárta a kezét és csaptak bele a következő ír nótába. Na ez is hozzájárult az alaphanguathoz, és a néni tanácsadói gárdája elmagyarázta neki, hogy néni kérem ez ilyen, ezt kell szeretni. Ettől a kritikai megjegyzéstől eltekintve ritka jó hangosítással vonult fel a zenekar, minden a helyén volt, eltalálták a hangsúlyokat, tehát az egész így ahogy van mehetett volna lemezre.

Szeretem az ír sztepp táncot, felemeli az embert a föld fölé. Mintha a gravitáció csak azért lenne, hogy kevesebb erőt kelljen kifejteni amikor a lányok (és fiúk) a cipőjükkel pörgetik a ritmust a színpadon. Mellet ki, hasat be, húzd ki magad és mehet a tánc. És közben tessék mosolyogni. Tihanyi Andrea koreográfus is megkövetelte ezt, illetve saját jó példájával elől is járt. Jól bírták. Náluk talán csak az örökmozgó Péter János bírta jobban, hisz míg a lányoknak több lélegzetvételnyi és átöltözésnyi szünet állt rendelkezésükre a feltöltődésre, addig János csak a számok közötti felkonfok alatt vehetett levegőt és már jött is a következő.

Fesztiváljárók figyelem, ha arra jár a Shannon, érdemes megnézni, szerintem egyre többet fogunk hallani rólunk.

SirOesh

[2006.06.18.]