Mária Evangéliuma: egy kis rock, egy kis opera

Még meg sem száradt a kilónyi portól, földtől és egyéb gasztro-szennyeződésektől megszabadított Sziget-uniformisom, és máris újabb zenei kalandtúra várt rám.

Ezúttal egy szigettel délebbre és sokak által civilizáltabbként jellemzett körülmények között. A sört persze a Margitszigeti Szabadtéri Színpad büféjében is ugyanolyan műanyag pohárban vagy dobozban lehetett megvenni,csak itt egy kicsit mélyebbre kellett nyúlni a pénztárcánkban. De az „igazi” kultúrának ára van. Ugyanakkor én abban is látok különbséget, hogy valaki a Morbid Angels koncert kezdete után négy perccel próbál meg egy pohár sörrel a kezében utat törni a színpad felé a HammerWorld sátorban, vagy a Mária evangéliuma előadásán kell felállnom az ötödik percben, hogy bizonytalan kezeiben két pohár sörrel késve érkező nézőtársam veszteség nélkül érje el a sor közepén helyet foglaló nejét (miközben a színpadon Jézus éppen a mi bűneinkért hal kínhalált). Persze utóbbi műkedvelő honfitársunk inget viselt és nyakkendőt. Ellentétben a Morbid Angels-en lévő „barbár csürhével”...

Ezúttal „two in one” kultúrprogramot terveztem: egy kis rock - egy kis opera. A Tolcsvay – Müller1 - Müller2 szerzői hármas lassan legendássá váló darabjának „remake”-jével az Operettszínház musical színészeinek főszereplésével volt alkalmam most első ízben találkozni. Egy ilyen újra-bemutató mindíg hordoz magában veszélyeket. Mindig vannak, akik a régi emlékeik között kincsként őrizgetnek egy egykor mindennél jobban szeretett előadást. És most egy más rendezés, más koncepció, más szereplőkkel, más hétköznapokból próbálja néhány órára kirángatni az 1991-es bemutató óta sok változást megélt és óhatatlanul más érzelmi töltöttségű rajongókat. Náluk talán szerencsésebb helyzetben vártam a találkozást, hiszen nem volt emlékeim közt „bezzeg”-élmény a darab majd negyed évszázados történetéből.

Az, hogy egyértelmű számomra döntésem helyessége, miszerint egy hét intenzív Szigetelést követően négy napon belül kétszer is megnézem Mária evangéliumát, elsősorban két művésznek volt köszönhető. A János apostolt megszemélyesítő Földes Tamás immáron sokadszor bizonyította számomra, hogy nem tud hibázni. Ehhez kevés lenne vele született tehetsége. Kell az a precíz és rendkívül alapos munka, amivel lépésről lépésre, képről képre építi fel azokat az összetett személyiségeket, amelyek aztán épp ezen kevéssé sematikus jellegük folytán válnak életszerűvé, hozzánk hasonlókká. Esendőkké, szánhatókká, gyűlölhetőkké, lehézhetőkké és mindezekkel együtt szerethetőkké. Földes Tamás percek alatt meggyőzött arról, hogy igenis ő a „Mennydörgés fia” és még a kabócák is elhallgattak, ha ezer hangszínének valamelyikén hirdetni kezdte az „örömhírt”. Ezért is mondtam az előadás után, hogy bár Mária evangéliumára váltottam jegyet, ezen a két estén sokkal inkább János evangéliumát láthattam.

A másik művész, akinek hasonlóan ritkán karcos torkában a gyémánt, Dolhai Attila. A Máriában is rögtön a darab elején leteszi a névjegyét, amikor is a keresztről atyját szólítja. Méghozzá olyan hangon, amelyről tényleg elhisszük, hogy eljut a Mennyekbe (ekkor érkezett a bemutató előadáson kedves kollégánk a két pohár sörrel...). Kifinomult, méltóságteljes és visszafogott mindvégig, ugyanazzal az alázattal viszonyul szerepéhez, mint amivel az apostolok lábát mossa meg az egyik jelenetben.

[2006.08.22.]