Népzene újratöltve

A Borago együttes első önálló koncertjén jártunk.

Amikor reggel az ember éledezni kezd, első mozdulata a szundit benyomni a telefonon, a második a rádió/tv bekapcsolása, s egy óra múlva talán-talán már használható állapotba kerül.

A Borago nevű formáció tagjai olyan finoman ébresztgették pénteken este a Fonóban összegyűlt több mint 100 embert, mint édesanyánk tette hajdan gyerekkorunkban; s az egész héten felgyűlt feszültség lassan elcsitult…, amikor a billentyűs, Warnusz Zsuska útnak indította kezeit.

Azt hiszem, képtelenség tárgyilagosan leírni, milyen élmény volt látni-hallani, ahogy egy csapat zenei gyökereinkből táplálkozva, hogy ruházza fel új külsővel azokat.

Az énekesnő által gyűjtött népdalok jelentik a két éve alakult csapat zenéjének alapját, s ezekből kb. két tucatot osztottak meg a lelkes közönséggel. Természetesen megszólalt a Hornai Anita megasztáros szereplése során előadott Megállj, megállj c. népdal is; melynek hallgatása során ismét eszembe jutott, hogy az csak egy dolog, hogy valakinek szép a szeme, az nem ér semmit, ha nem tudja használni a megfelelő módon; vagyis nem elég a zenei tudás, hanem már arra épülően tudni kell kihasználni a hangszer és maga a muzsika adta lehetőségeket.

Mondanom sem kell, hogy a Borago ezzel maximálisan élt, hiszen még mozgásukkal, mimikájukkal is elősegítették a zene befogadását (mondja meg valaki, hogyan lehet fuvolázás közben még az arcjátékra is figyelni? – válaszokat az e-mail címemre várok ). Muszáj megemlítenem a keverőpulton érkező Bognár Zsoltot is, akinek megmozdulásait a közönségnél is jobban élvezte Zsuska a szintetizátor mellett.
Sőt! Voltak nóták, amikben a legmodernebb számítógépes zenei programot lepipálva, csupán énekhangjukat (maximum kezüket) használva varázsoltak visszhangot a terembe.

Bizják Gábor (kürt) megerősítette azt a feltevésemet, hogy a zene nemcsak a lelket, de a testet is építi, amikor verejtékező homlokkal belelehelte a mikrofonba az update szót…

Nem sajnáltam nagyon, hogy csak egy darabig sikerült „elemeznem” a trió zenéjét, mert a tizedik etapnál hagytam, hogy magával rántson a hangulat. A következő dal után pedig végleg letettem arról, hogy erőszakkal bekategorizáljam a Borago zenéjét.

Viszont biztosan tudtam, hogy ami az utóbbi évtizedekben megromlott a gyerekek zenetanításánál, azt – talán - egy 20 perces Borago „órával” helyre lehetne rántani; s még az sem lenne nyilván a tanerő ellenére, hogy a diákok fejkendőben, napszemüvegben éneklik az udvaron az egyébként vérükben lévő népdalokat.

Az ilyen muzsikából sokszor nem elég egy koncertnyi, de a novemberben megjelenő önálló albumuk és a további fellépések erre is megoldást kínálnak.

A koncert után éjjel még a lépcsőn is a „Ne bánd, édes virágom…” kezdetű nótát dúdoltam (elfogadható dinamikával). Hát…, én nem bántam meg… :)

- smaragd -

[2006.10.02.]