Torontói punkok a sikerlistákon

Semmi jelentős és különleges nincs ebben a zenében, csak annyi, hogy jó hangulatot áraszt slágeres dallamaival.

Akkor hallottam először a Billy Talentről, amikor múlt év végén konzolos játékként kijött a legfrissebb hokiszoftver. Red Flag című nótájuk a játék menüje alatt sokszor felhangzott, így aztán haverjaim szénné alázása szüneteiben, e zene pörgős riffjeivel színesítve próbáltam a legyőzhetetlen, öntelt fickó benyomását kelteni, furcsa mozgáskultúrám és középső ujjam folyamatos lendítésének segítségével.
Akkor utána is néztem a csapatnak, hogy a dal kijött-e már albumon is, de legnagyobb sajnálatomra csak egy 2003-as korongot találtam tőlük. Megszereztem, meghallgattam és elfelejtettem. Őszintén szólva a játékon lévő szerzemény sokkal nagyobbat ütött, mint ez a bemutatkozó album.

Teltek a hetek és a hónapok, közben a Toronto Meaple Leafs csapatommal bajnok lettem, nem is egyszer, az új Billy Talent CD-ről viszont semmi hír nem volt. Mígnem a Sziget egyik vendéglátó-ipari helyiségében újra fel nem ismertem a már ismerős taktust, amit további számok is követtek. Olyan kellemes volt befogadni először, hogy el is felejtettem, van jobb program is a fesztiválon, mint egy kocsma tetejére erősített rozoga hangfalon keresztül hallgatni ezt a lemezt (pedig vele egy időben épp Korda ’all-in’ György és neje lépett fel a Táncdalzene sátorban).

A napokban végre megkaptam értékelésre az albumot, így ki merem jelenteni, ez a korong a most divatos bulizós punk kategóriájába sorolható. Szakértőnek mondható barátom azt mesélte, hogy a gördeszkás srácoknál most ez a műfaj megy a leginkább. Mivel én sosem léptem még ilyen szerkezetre, ezért talán meglepő, hogy némi útmutatást adnék a lemez élvezetének minél jobb kihasználásához, ha deszkával közlekedve szeretne valaki még jobb hangulatba kerülni a sebesség és a trükkök kombinációinak mámorán túl is.

A play gombot csak a kiszemelt hely megérkezése és a barátok üdvözlése után nyomjuk meg. A Devil in a Midnight Mass dallal már hajthatjuk is a deszkát, majd a soron következő Red Flagnél már a sapka megfordítása után elkezdhetjük a közönség előtti bemutatót. A harmadik, a Worker Bees nóta talán a leginkább van a segítségünkre abban, hogy a külvilágot elfelejtve olyan technikai bravúrokat próbáljunk meg véghezvinni, amit életünkben nem mertünk volna. A hatos számhoz elérve, bár picit lankad a figyelmünk az album iránt, egy-két havernak való beszólással azért még szinten tudjuk tartani a jóleső, semmi sem érdekel hangulatot. A Where is the Line szintén fülbemászó refrénjével újra a dal tátogására inspirálhat bennünket. Még a lassabb Surrendert ajánlanám, az itt felcsendülő dallamok inkább a környék vagy a társaság lánytagjaival való szemezéséhez adhatnak némi erőt. A háromnegyed órányi zenei utazás végére kicsit unalomba fullad ez a fiatalos punk CD, de sebaj, ilyenkor jobban lehet koncentrálni az alattunk guruló járműre. Fontos! Rakjuk át MP3-ba a megvett lemezt, mert úgy könnyebb a manővereket véghezvinni, mint egy discmannel.

A lényeg, hogy semmi jelentős és különleges nincs ebben a zenében, csak annyi, hogy jó hangulatot áraszt slágeres dallamaival. A négytagú kanadai banda nem véletlenül lett népszerű az Államokban. Az énekes, Ben Kowalewicz hangja is érdekes hullámokban tör fel, olyan, mintha a Lord énekesét és a Toy Dolls frontemberét keresztezték volna. Mindenképpen a fiatalabb, lázadóbb korosztálynak ajánlható a nem épp eredeti címmel ellátott Billy Talent II korong, nekik viszont rockos házibulikban feltétlenül.

Fehér Tamás

[2006.10.10.]