Függőjátszma

Meghallgattuk a Jane’s Addiction: Up From The Catacombs – The Best Of Jane’s Addiction című albumát

Előre bocsátom, ez nem egy hagyományos értelemben vett kritika, a tradicionális recenzálás a Jane’s Addiction esetében legalább annyira értelmetlen, mint óverdózis alkalmával házi orvost hívni, hogy valami teljesen erőltetett hasonlattal éljek. A JA maga a NAGYBETŰS RAKENROLL. Már az is reveláció, hogy egyáltalán egy ilyen jellegű összeállítás (besztof ugye) elkészülhetett, egy tribute korong, az előélet ismeretében sokkal kézenfekvőbb lehetett volna.

A srácok az elmúlt 22 évben ipari mennyiségű kemikáliát nyomtak magukba. A JA zenéjét nevezték már sok mindennek. Collage rock, alternatív pop, alternatív metál, de megtaláljuk benne a free-jazzt, a punkot, vagy épp a folkot is. A stíluskategóriák felemlegetése, azonban teljesen felesleges és értelmetlen. Fogalmazzunk okosan, a Jane’s Addiction JA-t játszik. És most mondjuk fel a leckét.

A 80-as évek közepén kódorgunk, teljesen beállva, valahol LA-ben. Egy Flamboyant nevű középszerű rock zenekar frontembere, bizonyos Perry Farrel, új bandát rekrutál. A válogatómeghallgatások után, további három szétcsapott arc, Eric Avery (basszus), Stephen Perkins (bob), Dave Navarro (gitáros) csatlakozásával megszületik a 90-es évek egyik legfontosabb alakulata. Az 1988-ban kiadott Nothing’s Shocking névre keresztelt beetető-csomag instant kritikai sikert arat, a közönség további adagokat követel.

A függőség kialakulásának első jelei a 90-es Ritual de lo Habitual korong megjelenésével realizálódnak. Az album pontosan olyan, mint megkapni azt a nőt, akit már régen, és mindenki, csak mi nem, és most igen, és örökre. Ennél precízebb megközelítés nem létezik. Tessék beszerezni, meghallgatni, és kidobni az összes rakenrollnak vélt akármit, Iggy ajánlatain kívül. A következő évben Farrel útnak indítja az évtized legjelentősebb zenei-cirkuszát, a Lollapaloozát. A fesztiválon ott volt mindenki, aki él és mozog, sőt egyesek még magát Elvist is látni vélték.

1993 a bomlás éve. Perkins és Farrel összehozza a méltatlanul mellőzött nem kevésbé tökön-rugós rakenrollt nyomató Porno For Pyrost, míg Navarro csak úgy mellékesen egy Red Hot Chili Peppers nevű gladiátorokat és akcióhősöket tömörítő szabadcsapat gitáros posztját tölti be. Néhányan tudni vélik, vége, de nem. Reunion.

Az 1997-ben közreadott Kettle Whistle azonban nem sokat tud hozzátenni az életűmhöz. A kvartett egészen 2003-ig hallgat, majd egy új basszusgitáros, a korábban Alanis Morissette és Tommy Lee mellett ügyködő Chris Chaney csatlakozásával, Bob Ezrin (Pink Floyd, Kiss, Aerosmith) zenei felügyelete mellett összehozza Strays című konkrétan (bár ezt a jelzőt utáljuk, de ideírjuk) zseniális visszatérő albumát. Volt mit összegezni, na.

Az Up From The Catacombs című kompiláción megtalálunk mindent, ami az első felindulásból elkövetett addikcióhoz szükséges. A Cure hatásokat mutató Ocean Size, a rave-esen betépett Had A Dad, vagy az első MTV sikernek számító adrenalin-pumpa Been Caught Stealing, (csak az érdeklődés fenntartása miatt nem soroljuk fel az összes trekket) után lassan nyerjük vissza az eszméletünket.

Radics Gábor

[2006.10.07.]