Antigoné - tükör

A Kovátsműhely legújabb produkciója arra tesz kísérletet, hogy több ezer évet és kultúrák különbözőségét áthidalja, úgy, hogy a ma embere elgondolkozzon.

Van vagy 25 éve is, hogy az első Antigoné előadást láttam az iskolában. Azóta meg sokszor sokféle felfogásban. A mű annyira klasszikus, hogy nincs olyan generáció amely ne adta volna elő vagy dolgozta volna fel. A Kovátsműhely korhű de ugyanakkor aktualizált zenés játéka összehozza a többezer éves kultúrát a mai életfelfogással. Korhű, hiszen ugyanúgy minimális szereplőgárdával adja elő a mindenki által ismert - vagy legalábbis felismert - darabot, ugyanakkor a kórus több részét az eredeti szöveg Vörös István féle kiegészítéseivel, Mókus által megzenésítve tárja elénk. A darab cselekménye nem változik, de mivel anno kötelező olvasmány volt, ezért arra már nem is figyel oda az ember, hisz a "vérében van" lehet a finomságokra koncentrálni. Tehát inkább a zenére figyeltem, a színészekre annyira nem, de az nem is volt annyira jó, Cservenák Vilmos elmotyogta a szövegei nagy részét, hogy hallani nem lehetett, a Balogh Anna, Ráckevei Anna játéka pdig túljátszott (direkt?), hogy valóban egy tükröt tart a régi korok felől a ma embere elé. De valóban nem a szöveg volt a fontos, hanem a mozgás vagy éppen nem mozgás, illetve hát a zene.

Mókus csak annyit mondott az előadás előtt, hogy "nagyon nehéz volt" értve ez alatt a szakaszok megzenésítését. Ennek ellenére a zenésített betétek (kórusmegszólalások) nem voltak erőltetettek. Határozottan visszacsengtek (legalábbis nekem) az elvarázsolt kávéház futamai, leginkább Kováts Kriszta orgánuma miatt. A dallamvilága is érdekesre sikeredett, ritkán követhető, többször igencsak meglepő fordulatokkal nehezítette Mókus a kórus munkáját. Azonban sikerrel vették az akadályt és élvezetes kórusmegszólalásokat hallhattunk.

Érdemes kitérni egy pillanatra Ruttka Andrea (díszlet-jelmez) és Munyi (fénytechnika) munkájára, mert mindketten - és együtt! - alkottak olyat a rendező alapkoncepcióját kifejtve, ami díszükre válik. Sikeresen feloldották a minimálszínház és a hangsúlyos színpadkép ellentmondásait.

Perger István dolgozott talán a legtöbbet a darabban. Egy szál emberke a dobok, csörgők, mindenféle perkák mögött, és az egész előadás hangulatát ő határozza meg, hol teljesen átvéve a szereplőktől a cselekmény fonalát, hol meg csak a háttérzajt adva. Az előadást akár a szövegek nélkül is lehetett volna követni.

Bár nem is. Talán mégiscsak a rendező - Kováts Kriszta - dolgozott a legtöbbet, hisz nem csak arra kellett koncentrálnia, hogy a kórust vezesse a darabban, Mókus futamait kiénekelje, hanem az elejétől kezdve a megjelenítés, az alapkoncepció (díszletelemek, kötél-térelválasztó, fény-,
perka- és zajhangsúlyok és még sorolhatnám, de ezek igazán a képeken látszanak) kidolgozása és betartatása is az ő vállán nyugodott. Meg ahogy ismerem, a finanszírozás megoldása is, ami a mai világban nem egy egyszerű feladat. Mindezek ellenére a mai ember számára is meggyőző produkciót hozott össze.

Summa summarum: a Kovátsműhely legújabb produkcióját bátran ajánlom a kísérletező kedvű, nyitott, zenét kedvelő, az Antigonét jól ismerő színházlátogatóknak.

SirOesh

[2006.11.14.]