Az acapella fenegyerekei felizgatták a közönséget

Take 6 - amiben van spiritusz.

A parkolási helyzet szervezői ismét nem álltak a helyzet magaslatán a Kongresszusi Központ szép nagy parkolójában, de a zeneszerető közönség már hozzászokhatott, mert különösebb zúgolódás nélkül sorjázott befelé, és ha már sikerült megállnia, még egy kicsit levegőzött mielőtt bement volna az ismét csordultig telt előtérbe.

Nagy izgalommal várta mindenki a Take 6 első magyarországi bemutatóját, előtte azonban még a Cotton Club Singers legutóbbi lemezeinek kis ízelítőjét hallgattuk végig. A csapat tagváltás előtt áll, de ezt teljesen természetesnek veszik, és ugyanolyan lelkesedéssel és átérzéssel adják elő dalaikat, mintha még több évtizedes jövő állna a jelenlegi felállás előtt. Még néhányszor utoljára együtt érzékeltetik a közönséggel, hogy milyen is együtt énekelni, csak a zene öröméért. Persze, tudom hogy ez biznisz, de akkor is. Azért megyek oda, hogy elhitessék velem, hogy az éneklés – különösen Pesten – mekkor a öröm. És az volt. Majd felvezették a Take 6-et és mindenféle különösebb ráadás ilyesmi nélkül átadták a terepet az est főszereplőinek.

Besétált hat emberke, és elkezdett énekelni. Bármennyire is tisztelem és szeretem a Cotton Club Singerst, a különbség zongorázható volt. Illetve énekelhető. A fiatalemberek olyan elánnal vetették bele magukat ez éneklésbe, hogy a közönség – OK, már elő volt készítve - de szinte egyből vette a lapot, és együtt élt a társasággal. Erre mondjuk azt, hogy na ebben van spiritusz.

A kisemberek egy komplett zenekari hangzást hoztak a színpadra a számok többségében hangszerek nélkül. Volt néminemű zongora, meg gitár betét, de a legjobb a “ritmusgép” emberke volt, aki – igaz ugyan hogy kis elektronikai segítséggel – egymaga felért egy többmilliós dobszerkóval, úgy adta a taktust a banda alá.

A 80-as évek óta együtt éneklő Alabamai eredetű csapat iskolai koncertekkel kezdte karrierjét, majd 88-ban megjelent Take 6 lemezükkel robbantak be az amerikai köztudatba. Abban az évben meg is kapták a Grammy díjat mind a jazz mind a gospel csapat kategóriában. Aztán később még néhányat bezsebeltek, megérdemelten.

A minapi koncerten az idén megjelent, egyébként immár 12., Feels Good lemezének bemutatóját élvezhette a közönség, meg néhány régebbi dalukkal is gerjesztették a hangulatot.

Egész gyorsan kiderült, hogy a közönség azon ritka emberek csoportjából áll (ül) akik valamennyire bírják az angol nyelvet, hiszen a csapat több beszólása is kiváltotta a megfelelő reakciót. Ennek ellenére csak nem sikerült komolyabban megénekeltetni a közönséget, de azt hiszem, ez csak a törzsrajongótáborának éneklő csapatoknak sikerül kis hazánkban. Nem vagyunk egy együtténeklős “halleluja” nézősereg. Inkább tisztelettel és csodálattal hallgatjuk az előadókat.

A koncertjük végén meghajlás, bemutatások majd le akartak vonulni, de nem úgy van az! Többször visszatapsolta a lelkes közönség a szextettet, nem akarták őket elengedni, és a csapat meg is hálálta a visszatapsolásokat.

SirOesh

[2006.11.20.]