Nyald ki!

Juliette & the Licks: Four On The Floor (Fiddler Records / Hassle)

Mikor 1994-ben az ámokfutó sorozatgyilkos Mallory Knox a szürkés-zöld nedves fényben úszó siralomházban a földön görnyedve elsikította a Bad Bornt, sokan azt gondoltuk a vérszagra gyűlő média hiénáknak csak percei vannak hátra. A perverz reality show utolsó jelenetében feltűnő mindent rögzítő kamera, aztán egyértelművé tette, a történet még csak most kezdődik. Az eufórikus korhangulat elmúltával, a kereskedelmi médiumok térhódítása után aztán valóság lett minden, amit Oliver Stone vizionált nekünk.

Ma már szarni is lehet egyenes adásban, mindig lesznek, akik tapsolnak. Ki gondolta volna, hogy épp egy Hollywoodból menesztett celeb lesz majd a kétezres évek, Patti Smith utáni femme fatale-vákuumának egyik legszuggesztívebb női punk rock előadója? Pedig nagyon így látszik.

Juliette Lewist mindenki meghúzná, egy darabig engedi is magát fűzni, aztán a végén mégiscsak lekoptat. Makrancos, vad, igazi bakancsos-beszólogatós punk pina. Már a tavalyi You're Speaking My Language, Ramoneses, Iggy Popos, PJ Harveys a 90-es évek alter rockját és a 80-as évek new wavejét beolvasztó menete is emlékezetes tekerésnek bizonyult, a Four On The Floor alatt azonban többször megyünk el, mint eddig bármikor.

Az album producere a Misfits mellől ismerős, Dylan McLaren, a hangzás ennek megfelelően jóval nyersebb, koszosabb lett. A Prodigy 2004-es vitatott értékű Always Outnumbered, Never Outgunned című lemezének két legjobb nótájában (Spitfire, Hotride) kollaboráló JL annyira szenvtelenül és indulatosan énekel, hogy a lehetséges munkahelyi konfrontációval nem törődve hajlamosak vagyunk újra előbányászni a ’96-ban a szekrényünk mélyére süllyesztett Jetta bakancsunkat.

Az egykor Johnny Depp, Viper Room klubjában debütált csapat nagyon tolja a provokatív, cinikus leginkább a Pistols gorombáskodásaiból merítő attakját. Jason Morris, a korábbi dobos még a felvételek megkezdése előtt otthagyta a bandát. Helyét a Nirvana egykori ritmusfelelőse, a Foo Fighters frontembere, a mindíg-mindehol-mindekivel kavaró, multifunkcionális, gruppen-rockban utazó reneszánszember Dave Grohl vette át. (Alakuló / dobos-castingoló zenekarok figyelem! Grohl kontaktja a szerkesztőségben!).

Az alig több mint félórás korongon mindenbe belenyalhatunk. Van itt kiabálós, Pixiesesen be-beinduló poszt-punk (Smash And Grab, Hot Kiss), vicces Donald-rágóízű power pop (Sticky Honey), felejthető amerikai rock (Purgatory Blues) és a hírnév visszáságain évődő Kurt Cobain megoldásai előtt „tisztelgő” koszos alter cucc (Inside The Cage). Ha valakinek ezek után még mindig többet mond, egy Avril Lavigne nevű deszkás-punknak titulált rajzfilmfigura vagy a Nirvana életművet gondosan gyalázó Courtney Love neve, szégyellje magát.

Radics Gábor

[2006.12.07.]