Dögös rockot karácsonyra!

A My Chemical Romance The Black Parade album kellő mennyiségű fémes színű csomagolásba bújtatva igazán fülbemászó meglepetés így év vége felé.

Itt van újra a szeretet ünnepe, amikor mindenki legalább 24 órával a szenteste előtt az üzletekben kóvályogva azon rágódik, mit is vegyen az akkor leginkább nem a szeretteinek jelzővel ellátott megátalkodott, anyaszomorító embertársainak. Ha esetleg kékes-pirosos hajú, piercinges barátnőnk van, vagy lázadó, félhosszú hajú, esetleg tetovált, a bőr- és szegecses cuccokat kedvelő srácot kaptunk párkapcsolatként az élettől, akkor van egy tippem de ha csak egyszerűen valaki szereti a keményebb muzsikát, akkor is. 

A My Chemical Romance The Black Parade album kellő mennyiségű fémes színű csomagolásba bújtatva szerintem igazán fülbemászó meglepetés lehetne így év vége felé. Az évezred elején alakult öttagú formáció sorban harmadik nagylemeze ez a november elején kiadott anyag. A csapat zenéje a punkot és az alternatív metált ötvözi kiválóan, és producerük az a Rob Cavallo, aki nem kisebb együttest vezetett már a hírnévhez, mint a Green Dayt.

Több mint 50 percen keresztül élvezhetjük a 14 szerzeményt, amelynek hatására, ha karácsonykor raktam volna be először a CD-lejátszóba, lehet, hogy bejglivel a számban és morzsáival a pólómon felvértezve táncoltam volna a fa árnyékában, még talán érintkeztem is volna némelyik tűlevéllel az eksztázis fokozása érdekében. Párom örömére már az ünnepek előtt szénné hallgattam a korongot, és így csak az étkezőben tettem kisebb-nagyobb kárt, meg egy vázát vertem le, de erről nem tud, mert éppen nem volt otthon.

Az első klipet a címadó dalból forgatták, és csakúgy, mint a borító művészi kivitelezése, ez a videó is olyan, mintha Tim Burton képi világába csöppentünk volna. Mellesleg megjegyzem, a kisfilm főszerepét a zenekaron kívül a Harrison Ford Kis szemtanújából megismert, akkor amish gyerekként domborító színész, Lukas Haas alakítja, aki persze már felnőtt, de enyhén bambuló arca a védjegye maradt. A banda zenéje túlmutat a szokásos fiatalos punkzenekarokén, szövegeik is komolyabbak, érettebbek, már amennyit én meg tudtam érteni belőlük.

A misztikus, halálközeli intrónak felérő első szám után rögtön bekeményítenek, és a Dead! címet viselő dallal már rögtön belecsapnak a lecsóba. Ezután az I Disappear kemény riffjeivel már tunkolhatunk is jóízűen képzeletbeli tányérunkban. A negyedik szerzemény, a The Sharpest Lives lassabb kezdete ne tévesszen meg senkit, a refrén alatt itt is rázhatjuk szédülésig a fejünket (én itt kerültem kontaktusba a vázával, amiről, mint mondtam, az asszony, még nem tud, mármint hogy már nincs meg). De egy album akkor jó, ha változatos, és a fiúk ezt is jól megoldották, mert az I Don’t Love You című lírai szám után az enyhén System Of A Down szlávos elemeivel megspékelt Mama művel szerintem még értékesebbé tették az albumot. A végére maradt még pár sláger, ilyen például a Teenagers vagy a Sleep is.

Ha esetleg sétálnék az utcán, és megállítana az a furcsán sokáig szolizott, Paris Hilton színezetű hajjal ellátott fiatalember a zenecsatornától, hogy kérjek egy mostanában futó együttestől klipet anélkül, hogy meg kellene simiznem a kutyáját, én a Black Parade-ot kérném, és mivel egyéniségnek tartom magam, küldeném mindenkinek, aki szereti.

Fehér Tamás

[2006.12.24.]