System of a Down – Mezmerize

Az Amerikai Egyesült Államok ontja a nu-metál zenekarokat. Ha csak a legsikeresebbekre gondolok: P.O.D, Linkin Park, Static-X, Limp Bizkit, persze a többségét már csak könyvből tudja az ember.

A tengerentúlon ilyen zenéért rajonganak a tinik, ez szól a tévében/rádióban, szóval színtiszta kommercális stílusról van szó: üres, nagyrészt lopott zene es kemény, de semmitmondó szövegek (tisztelet persze a kevés kivételnek). Persze még mindig jobb az efféle kommerszkedés, mint az itthoni, de ezek a zenekarok akkor is a felejthető kategóriába tartoznak.

Mindezt azért fontos hangsúlyozni, nehogy véletlenül abba a hibába essünk, hogy a System of a Down-t is ebbe a skatulyába rakjuk. Ez a zenekar ugyanis más tészta: Los Angelesben élő örményekről van szó, akik három éve kiadott lemezükkel alaposan megkeverték a kemény stílust. Aki ismeri a korábbiakat az megnyugodhat, ez az album még az eddigieket is felülmúlja: a Toxicity az új anyaghoz képest már nem is tűnik annyira érdekesnek. Ami pedig a még jobb hír, hogy ebben az évben még vár ránk egy újabb lemez, ugyanis annyi új dalt rögzítettek a srácok, hogy úgy döntöttek, kettészedik a lemezt (és milyen jól tették, ugyanis ez a 11 dal pontosan elég egy lélegzetvételre).

Azt hiszem, felesleges külön-külön elemezgetni a dalokat. Van itt minden, de a lényeg, hogy a lemez minden másodperce csiszolt, nincs semmi felesleges vagy közepes megoldás. Elindítva a korongot azért vigyázzunk a hangerő-gombbal, mert ha nem vagyunk kellőképp óvatosak, maradandó hallószervi károsodást is szenvedhetünk.

Szövegileg pedig van itt társadalom-kritka, tiltakozás az iraki háború ellen, no és persze olyan sorok, mint: “az én farkam sokkal nagyobb, mint a tied, az enyém ki tud sétálni az ajtón”. Hát lehet ezt nem szeretni?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én nem is kedvelem túlzottan a metálzenét, no meg nem is vagyok az a nagy darab “headbanger”, aki a koncerteken szétpogózza a tömeget. Ez a zene viszont bejön, mert változatos, nem az unalmas zúzunk-hörgünk metál, így engem is magával tud ragadni – ha nem vigyázok, még a szobám is szétkapom a lemez hallgatása közben.

Félre a tréfával: az új lemezt nem csak a stílus szerelmeseinek tudom ajánlani. A System of a Down ugyanis olyan jól megkeveri a hangzást, hogy már nem is metálalbumról van itt szó, hanem inkább valami igazán izgalmas fúzióról. A hirtelen ki- és leállások, a váltások, a punk- rock- sőt pop témak olyan jól vannak összegyúrva, hogy csak kapkodja az ember a fejét. Ja, a kettős énektémákat, a változatos hangszerelést és a keleti népzenei motívumokat még nem is említettem. A frontember átéléssel és hipnotikusan interpretálja a dalokat, ezt pedig tökéletesen egészíti ki a gitáros vékony éneke. A valószínűleg örmény eredetű népzenei íz pedig már csak a hab a tortán.

A nagy mutatvány persze mindeképp az, hogy ez a zene úgy kísérleti és izgalmasan modern, hogy közben szórakoztató is: a zenekar tehát egyszerre ér el kritikai- és közönsegsikert. Borzongással gondolok arra, hogy milyen lesz a folytatás. Pár hónap és megtudjuk, de addig legalább karcosra hallgathatjuk a korongot (a szomszédaink legnagyobb örömére).

-HZ-

[2005.06.02.]