Franciázás az Operettben - Párizs megér egy estet?

Béres Attila, a Párizsi élet című operett bemutatója előtti sajtótájékoztatón azt mondta, ezt a darabot ma (Magyarországon... – a szerző kiegészítése) bemutatni egyrészt bátorság, másrészt kísérlet. Így hát vettem a bátorságot és tettem egy kísérletet arra, hogy ezúttal egy francia operett társaságában töltsek el egy felhőtlen, könnyed estét.

Ha már operett, akkor ebben a kérdésben nagyon nacionalista vagyok és nem szívesen adom „alább” Kálmán Imrénél vagy Szirmai Albertnál. Legfeljebb a monarchiai határokig érzem fájdalommentesen kitolhatónak a kereteket, így azokba egy-egy Strauss mű még beleférhet. Humorban is annak angolszász vonulata áll lényegesen közelebb egyéniségemhez, mintsem az éterien könnyed francia bohózatok. Be kell látnom, azokhoz túl nehézkes vagyok. Nem a laza erkölcsök és féktelen mulatozás megjelenése zavar egy színpadi műben (vagy bárhol máshol), csupán az, amikor azt érzem, hogy ezek „l’art pour l’art”, önmagukban próbálnak meg teljes élményt nyújtani. Erről nekem nem a könnyed, sokkal inkább az üres szó jut eszembe. Persze innentől kezdve a minősítés csak megközelítés kérdése.

Zenés erotika

Mindezek ellenére eléggé befogadónak ismervén magamat meg kívántam adni a lehetőséget, hogy Offenbach meggyőzzön előítéleteim alaptalanságáról és igyekeztem minden ilyetén gondolattól mentesen beülni a nézőtérre. Persze valljuk be őszintén, az a marketing fogás is hatással volt rám, amivel zenés erotikaként jelölték meg a darab műfaját. Kétségtelen, hogy az én korosztályom szívét ez a szóösszetétel még akkor is könnyebben eléri, mint a „nagyoperett”, ha esetleg az értelmezése komoly nehézségekbe ütközne. Legalábbis azon a megközelítésen felül, hogy otthon leoltom a villanyt és benyomom a cd lejátszóba a „Born to be wild”-ot, hogy aztán jöhessen a féktelenség...

Hogy aztán végül elnéző mosollyal jöhettem ki a színházból, ahhoz kétségtelenül kellett, hogy komoly elvárások nélkül mentem be oda. Nem kaptam varázslatot. Az élet nagy kérdéseit tényleg nem Offenbach oldotta fel számomra. A dalok közül sem tudtam volna másnap felidézni egyet sem. Pontosabban úgy éreztem, ha egyet felidézek, felidéztem mindet. Nem éreztem ihletést a hanganyagból még csak foszlányokat sem memorizálni. Viszont azon kaptam magam, hogy mégiscsak sikerült némi tartalommal megtölteni az éteri könnyedségű darabot. És ez leginkább a fellépő művészeknek volt köszönhető. Közülük is csak Lehoczky Zsuzsát emelném ki név szerint, aki mintha patikamérlegen mérte volna ki, mikor mennyit kell bedobnia ahhoz, hogy bohém legyen és ne közönséges, kedves legyen és ne idióta, vicces legyen és ne fárasztó. Nálam Ő volt a nagyoperett nagyasszonya ezen az estén. De a „statisztériája” között is szép számmal találtam olyan alakításokat, amikért érdemes volt megint egy órán keresztül küzdeni a színházlátogató ingem vasalásával.

Talán vannak/lesznek, akik szakmai szarvashibának vagy olcsó közönségcsalogató húzásnak vélik operettes és musicales művészek közös szerepeltetését. Ugyanakkor úgy vélem, nem csak nekem jelentett ez kellemes és üde színfoltot a színház portfóliójában, de az érintettek is élvezték, hogy ezúttal nem kell feltétlenül vesegörcsöktől, vagy epilepsziás rohamoktól szenvedni, vagy a szerelem tüzében elégni, esetleg „A” kedvesnek a távozó vonat füstjében szertefoszló sziluettjét megsiratni, vagy saját zsenialitásuktól különösebb stimuláló szerek nélkül is túlpörögni. Az által, hogy Ők láthatóan élvezték, hogy ezúttal komoly retorziók nélkül bohóckodhatnak a színpadon, én is elfelejtettem ennél többet várni és élveztem azt, amit lehetett ezen az estén, az ő alakításukat.

A paravános jelenet

Ezt persze egy kicsit megkönnyítette volna, ha a musicaleknél megszokott hangosítással (mikroportokkal) lényegesen növelték volna annak esélyét, hogy értsem azt is amit énekelnek, ne csupán a prózai párbeszédekre korlátozódjon a verbális befogadókészségem tesztelése. De ezúttal ez nem adatott meg, némi hiányérzetet hagyván bennem. Ilyet a díszletekkel kapcsolatban nem éreztem, azok igazán impozánsak, mai igényeinknek is megfelelőek voltak. Csakúgy, mint a koreográfia, ami számomra leginkább kielégítette azt az igényt, amit a műfaji megjelölés megváltoztatásának hatására lépett fel bennem arra, hogy ezúttal egy klasszikus darab megújulását, új felfogásban történő interpretálását lássam. A paravános jelenet (ennél többet nem szeretnék elárulni, távol tartván magam a poéngyilkos szerepétől) pedig önmagában megért nálam egy csillagos ötöst.

Tömören summázva a véleményemet (a plágium vádját távolról is elkerülendő – és a maradandót alkotókat megillető tiszteletem kifejezéseként - megjelölöm, hogy Hajdú Júlia és Brand István 1960-ban született dalának analógiájára) szerintem Párizs megér egy estet.

Balázs András

[2007.03.12.]