SBB, 2005. június 3., A38

Nem volt sok elvárásom az SBB-vel szemben. Azt gondoltam, öregek, elfáradtak, meg különben is, hogyan fogják előadni az agyonhangszerelt, hatalmas ívű darabjaikat, pláne Jerzy Piotrowski tökéletes dobolása nélkül. Aztán bejöttek a színpadra.

Igen, öregek. Jozef Skrzek a legvénebb, valami furcsa életuntság látszik rajta. Apostolis Antimos is összeráncosodott, a duplanyakú Gibsont azért még elbírja. És a kakukktojás: Paul Wertico, az impozáns múlttal rendelkező jazzdobos. Nos, ő nem is olyan öreg.

Nyitányként a Rainbow Man dörrent meg az 1979-es Welcome lemezről. Ez a szám eredetileg egy lassú, fáradt funky, itt tömött, energikus bluesrock kerekedett belőle. A felszabaduló energiákról csak annyit, hogy Skrzek alumíniumfejű basszusgitárjának E húrja kb. 10 percig bírta, aztán megadta magát, ennek köszönhetően az öreg kénytelen volt egy fergeteges miniszólóval befejezni a számot. Amikor nyakába akasztotta az elszakadt húrt, már látszott, hogy kezdi élvezni a zenélést. Mi pedig éreztük, hogy kár volt aggódni, a zenekar fergeteges formában van. A számok innentől összefolynak, az rémlik, hogy volt Odlot az első lemezről, meg egyszer csak észrevettük, hogy két dobos van, de ami a lényeg: ez a három ember a koncert során végig olyan példát mutatott zeneszeretetből, alázatból és konvencióktól való elszakadásból, amire nem sokan képesek manapság.

Skrzek sokszor váltott minimoogra és zongorára, ebben ugyanúgy virtuóznak bizonyult, mint a basszusjátékban. Énekhangja nem kopott meg, talán jobb, erőteljesebb is, mint annak idején. Apostolis visszahúzódó gitárjátéka most sem dominált, egyszerűen csak gyönyörű volt, mint mindig. Egy meglepetés vele kapcsolatban: beszállt a dobszólóba a saját felszerelésén, és úgy ütött, ahogy kell. Wertico más minőség, mint Piotrowski volt, utóbbi légies, dinamikus dobolásával szemben az amerikai játéka széttördeltebb, erőteljesebb, viszont úgy érzem, ezzel a stílussal nagyon jót tesz a zenekarnak, összetartja, motorizálja két társát.

Milyen zenét játszik manapság az SBB? Friss, kötetlen muzsikát, mintha újra 1974-ben volnánk a varsói Stodola klubban, ahol az első albumukat rögzítették. Kevés nyoma van a harmadik lemezüktől jellemző szimfonikus hangzásoknak, a monumentális zenei formáknak. Úgy látszik, visszatértek a gyökereikhez. Nem vették körül magukat mankóként funkcionáló vendégzenészekkel, nem próbálnak megfelelni a régi rajongóknak. Örömzenét játszanak, hatalmas energiával és beleéléssel, közvetlen, őszinte zenét, nem szépítenek, nem tupírozzák a hangzást. A basszusgitár ugyanolyan torz, röfögő hangú, mint 1974-ben, most sincs több billentyűs hangszer, mint akkor, a gitár is ugyanolyan szikáran szól. És mindezek felett Skrzek tiszta éneke lebeg.

Összességében elmondható, hogy aki a szimfonikus progrockot mesteri fokon játszó klasszikus SBB-t várt, valószínűleg csalódott volt a koncert után. Helyette kaptunk őserőt, blueshegyeket, kiforgatott számokat, hiányos hangzást, mellettük pedig végtelen emberséget. Miután kétszer visszatapsoltuk a zenekart, és utoljára meghajoltak, Skrzeken látszott, hogy nagyon elfáradt; úgy odatette magát, hogy a végén alig élt.

Rövid szerelés után következett az After Crying. Ahogy műsoruk első pár perce lement, már világos volt, hogy nagyon rossz párosítás a két zenekar. Az SBB eszköztelen őszinteségével szemben az After Crying hangvétele, tömöttsége és megkomponáltsága számomra sajnos ott, akkor befogadhatatlannak bizonyult. Az biztos, hogy nem bennük volt a hiba. Sebaj, majd legközelebb…

IL.

[2005.06.07.]