Snétberger Ferenc klasszikusai

A művész 50 éves, de ez egyátalán nem látszik a berlini magyar gitároson, aki igazi karakteres stílust alakított ki magának az eltelt ötven év alatt.

Persze valójában nem kellett neki ennyi idő hozzá mert már egészen a pályfutása elején - ami a Trio Stedhal megalkulásának idejére tehető - megvolt neki. Ezt a stílust magával hozta otthonról, a gitár technikájával, a gondolat és érzésvilágával és az évek alatt tovább csiszolta és fejlesztette. Egészen különleges amit ő csinál. A zene amit tőle hallhatunk, virtuóz és sokszor boszorkányosan ügyes, bal kéz játékon alapuló dúshangzású és különös, rá jellemző harmóniákkal építkező kicsit jazz, kicsit a gyökereiből hozott népzenei dallamvilágot tükröző, kicsit brazil, kicsit latin, valami világzene féle de leginkább SNÉTBERGER. Valami olyan amit csak a nevével lehet igazán jellemezni, mert a zene ő maga.
Kisugárzása és szerény kedvesége is része a zenéjének ami magával ragadja a közönséget.

Nem is emlékszem olyan koncertjére ami ne lett volna teltházas, ahogy most is, mindegy milyen teremben lép szinpadra. A MÜPA Bartók Béla hangversenytermében még a kakasülők is tele voltak és a közönség ismét hálás volt a művésznek az élményért.

A koncert egy zenekari művel, Manuel De Falla; El amor Brujo címu darabjával kezdődött a Danubia szimfonikus zenekar előadásában, Pejtsik Péter vezényletével. Ezt követte Joaquin Rodrigo híres és nagyívű gitárra és szimfonikus zenekarra írt versenyműve, a Concerto de aranjuez melynek előadása a gitárosok pályafutásának egy nagy mérföldkövét jelenti. A koncerten egy improvizációs résszel kezdődött a darab és a második tételben is helyet kapott egy ilyen. Snétberger a mű egy újabb arcát mutatta meg. (A közönség sajnos beletapsolt a tételek közti szünetekbe.)

A koncert második felében a saját darabjai hangzottak el és bemutatkozott egy nagyszerű hegedűművész akivel itt játszott együtt először és akinek volt egy szólója is a koncerten amely szintén rendkívül virtuóz és újszerű hangzásvilággal bírt, népi és Paganini dallamvilágára is emlékeztető motívumokkal átszőve. Az Empathy és az In Memory of my people címő Snétberger darabok hangzottak el és a ráadásként játszott első szóló, mely kapcsolódva a két zenekari mű hangulatához érzékeny és szívbemarkoló de mégis valamiféle édesbússágot árasztva ragadtott magával és egy második mely könnyedebb, bossanovás hangulatával zárta a programot.

Mint mindig, a közönség most is nagyon nehezen hagyta abba a tapsot és csak úgy, hogy Feri végül kivitte magával a gitárt a szinpadról, jelezve a koncert végét. Ezután viszont még mindig nem volt vége az estének mert a hallban egy kígyózó sor előtt dedikált a muvész - még vagy egy óráig, mire mindenki sorra került - mosolyogva és mindenkihez egy-egy kedves szóval, még akkor is amikor halkan megjegyezte, hogy "már ettől jobban megfájdul a kezem..." -, odafigyelt a rajongói kérésére, hogy hová és hogyan írja a dedikációkat - ...hová írjam, belülre? ...talán jobb lenne ide...! - teljesítve olyan kéréseket is hogy a CD lemezen körbe legyen írva a neve...

Ez ő, a legnemesebb értelemben vett alázat, szerénység, kedvesség, és nagyság mellyel a zenéjében saját hangvételt és stílust teremtett ami össze nem téveszthető és egy szóval jellemezhető: SNÉTBERGER.

endre

[2007.03.19.]