Best of - az év első csalódása

Ez nem egy rap lemez! Nem is egy r’n’b lemez! Ez egy pop lemez. Ráadásul elég gyengécske. Igen, van benne rap is. Van benne r’n’b-nek szánt éneklés is. Sőt mi több! Van itt indie / punk rock, és még sorolhatnám! De minek? Timbaland új albuma az év első nagy csalódása. Közepes, érdektelen ritmusok, ötlettelen dallamok. Hiába a sok közreműködő, megmarad egy Justin Timberlake utóérzésnek.

Az első kimásolt maxi a „Give It To Me” Justin Timberlake és Nelly Furtado közreműködésével készült. A dal pontosan olyan, mintha a Justin albumról maradt volna le, azzal a felkiáltással, hogy „sekélyes!” Aztán jön a „Release”, ami egy átlagosnál jobb pop nóta. A hangszerelés a Bigyó Felügyelő hangulatát idézi, a refrén pedig fülbemászó.

Döntse el mit akar

A „Way I Are” pattogós, diszkós ritmusára Keri Hilson, az új felfedezett mutatja meg magát. A „Bounce”-ban közreműködik Dr. „talán egyszer kiadom a harmadik albumomat, ti kis csúszómászók” Dre. A már-már idegesítően nagyképűvé vált comptoni bácsi jobban tenné, ha eldöntené végre, mit akar, mert ha csak ennyit, amennyit ebben a nótában produkál, akkor tényleg jobb, ha szögre akasztja a mikrofont. A másik két közreműködő (Missy Elliott és Justin Timberlake – újfent) viszont hozzák a tőlük elvárható színvonalat. A „Come & Get Me” a G-Unit közreműködésével készült hip-hop nóta. Aztán jönnek sorban az „LY” kategóriás pop-dalocskák. Új felfedezettek, akiket nem lehet egy napon említeni szegény Aaliyah-val.

Az Indiát idéző „Bombay” után a „Throw It On Me”-vel elkezdődik a rock-szekció. Az öltönyös svéd The Hives vendégeskedésével készült track az album legjobb alkotása. Lendületes, energikus, és ötletes. A She Wants Revenge, majd a Fallout Boy fícsöringje két emészthető rock’n’roll számot hoz, de aztán jön a csapás az „Apologize” képében. Ez az a fajta zene, amiért nagyon sokat kellene fizetni egy ép eszű Timbaland-rajongónak, hogy ilyet hallgasson. Egyenesen borzasztó! Az utolsó számban Elton John zongorázik, ami nem is lenne baj, csakhogy ez inkább egy hosszú és unalmas outro-ra emlékeztet…

Ez volna hát a nagy mű

A valamikor előremutató producer-énekes-rapper monotonon ismétli önmagát. Értjük, hogy ez egy válogatásszerű dolog, ami a 2003-as „Clones” című Neptunes mesterműre kíván hajazni, de ez akkor is több a soknál! Vagyis inkább kevesebb a kevesebbnél. Mindamellett a hip-hophoz túl sok köze nincsen a lemeznek. Aki viszont pop zenét akar hallgatni, annak ott van Gwen Stefani „Sweet Escape”-je.

- Hóember -

[2007.04.05.]