Eleven Hold: Cserélnénk magunkkal

Gyönyörű borító, gyenge ének, steril zene.

Tényleg. A tok gyönyörű. Élvezet megfogni ránézni, pedig semmi extra nincs rajta, a betűk állnak, a képek emberi test részletek, de az egész valahogy át van gondolva, van benne egy összetartó erő, egy lehellet, ami az egészet áthatja, és ezzel ad neki egy egységet. Emeljük ki Karetka Bernát-ot aki fotózta és tervezte. Csodás.

Ezt vártam a lemeztől is. De mást kaptam amikor betettem. Minden hangszer ott van a helyén, minden tisztán hallatszik, de valahogy a lényeg szétesik, nincs összhang, nincs kohézió. Nincs meg az a lényeg ami a borítóból sugárzik. Viszont minden precízen megtervezett, takkra mennek a dolgok. Hideg. Figyeljünk egy picit a számokra is külön külön, hiszen ez nem egy háttérzene.

Ugyanez hiányzik már az első számból „Ha így állunk, arra”. Az egész steril, erőltetetten professzionalizmusra törekszik, de nincs meg benne a profik könnyedsége, légiessége. Az egész össze van rakva, pontosabban egymás mellé van rakva, de nem jön ki belőle semmi. Kéne rá valami „homályosító” szűrő, valahogy a sterilitást le kéne róla szedni és akkor lenne valami. Mindjárt fel is merült bennem, hogy nem is akarunk magunnkal cserélni, az egész csak irónia. (Ugye ilyenkor mondja a szerző, hogy „jé erre nem is gondoltam!”)

A „Feketefehér” már egy kicsit lazább dalocska. Még mindig érzek valami feszült mesterkéltséget benne, de lendületesebb, határozottabb a dal. Ez a szám is komolyan épít a szövegre. Helyenként nem tudom eldönteni, hogy az énekes hajlítja a hangját vagy csak megcsuklik, mert nem bírja. A zene alatta viszont él, lüktet, magasban tart.

A „Fél százalék” egy kicsit elgondolkozik, lelassítja a hallgatást, elgondolkoztat. Ehhez hozzájárul a hegedű is. Olyannyira elgondolkoztat, hogy csak a következő dalra eszmélek.

Az „Indigó utca”. Nem is tudom ilyen gitáreffektet mikor is hallottam ennyire hangsúlyosan utoljára. Egy kicsit erős. Azért van benne néminemű szóló is ami az első komoly felüdülés a lemezen.

Az „Örökké nem eshet” is hasonlóan indít, de egy idő után átveszi a helyét a kihangsúlyozott szöveg. Talán ez az a dal ami leginkább megfelel az énekes hangjának. Nincs túlspirázva a dallam, a szöveg illeszkedik az énekeshez (vagy fordítva).

Minden dalnak megvan a határozott kezdése. A „Mutass fel engem” pl a basszusra van kihegyezve indítónak, de megint csak túlhangsúlyozott. A dal viszont jó pörgősre sikeredett. Egy koncerten nagyon is el tudom képzelni, hogy erre begerjed a díszes hallgatóság, még aki idáig nem is figyel fel az együttesre, az most már magához (lábához) nyúl.

Pörög tovább a lemez, valós és átvitt értelemben egyaránt, a „Kapusnak is kell lenni” számmal. Az előzőekben felvezetett tempót folytatja, tökéletes folytatás. Itt megint a szövegre van kihegyezve a dal, ennek ellenére jól tombolható mű született. A „hagyományoknak” megfelelően ez a szám is kifut a végére, pedig talán ütősebb lett volna hirtelen az akkord végén befejezni.

Lehet, hogy csak kezdek hozzászokni a stílushoz, de egyre jobban érzem a lendületet a lemezben. Erre még csak rájátszik a „Szülőtlenítő” amelyik az első dal a lemezen ami jócskán belfér a rádiók játszási listájába. Különösen, hogy az eddigiek után Joós Zsófi nem csak a hegedűt kezeli, de a hangját is hallhatjuk. Ez nagyon jót tesz ennek a dalnak. Az egész lemeznek jót tenne ha Zsófi többet énekelne.

Ismét lassulunk, pihenünk, negatívkodunk, vissza ifjabb Bodó Gyula hangjához a „Szeva Föld” c. számban. Egy kis visszalépés a lemez eddigi lendületéhez képest. Sír egy kicsit a hegedű, de semmi komoly. A végére azért itt is összeszedik magukat a fiúk-lányok, és nem engedik végigpihenni a dalt. És a dal megint kifut. Miért nem merik befejezni tisztességesen, nyomot hagyva, a számokat?

Vissza a pörgéshez és Zsófi hangjához a „Törvénymenetes hét”-ben. Érdekes, amikor Zsófi énekel akkor egy kicsit tompa, amikor pedig csak beszél akkor nagyon kellemes, határozott hangja van.

Nem értem. Valaki ezt megtervezte, de tankönyvből. Egy sémára mennek a számok. Instrumentális szólóval kezdődik, csatlakoznak a hangszerek, hangsúlyos ének, szöveg, néha még egy kis szóló benne, a vége meg kifut és kész. Ez most csak a „Szívrák” kapcsán ütött belém. Ez is ugyanolyan, semmi egyénieskedés. A szövegekre viszont mindig, és itt is, érdemes odafigyelni. Ahhoz viszont, hogy értelmezni lehessen, túl hangos a zene.

A lemezt a „Háromperces szerelmes” dal zárja öt percben elbeszélve egyszerű zongorakísérettel. Még egy dal ami illeszkedik (már a többihez képest) az énekes hangjához.

Összefoglalva: egyszer meghallgatható kísérletet láttam, sok ígérettel, próbálkozással, elméleti tudással, gyenge megvalósítással. Kíváncsian várom következőt. 

SO 

[2005.08.05.]