A Gyűrűk Ura szimfónia Európában

Howard Shore zenéjének szimfónia verzója már az öreg kontinenst is elérte amerikai és angliai bemutatók után. A Wiener Stadthalle adott otthont a Gyűrűk Ura trilógia kontinensbeli premierjének.

Hogy mikorra ér el hozzánk az már egy másik kérdés, hiszen ekkora zenekari és énekkari felkészültséget nem biztos hogy kifizet a magyar rajongótábor. A Wiener Stadthalle gyakorlatilag minden olyan ülőhelye foglalt volt ahonnan a színpad legalább felét lehetett látni.

Bécs, gyönyörű pénteki nap, Shönbrunn, Mariahilfe, Hundertvasser ház, Sacher torta, ki ne ismerné ezeket. Este pedig irány a koncert. Alig kellett sorbanállni az interneten vásárolt jegyekért, pedig nem kevesen várakoztak a belépésre. A bejutás is simán ment, semmi fémvizsgálat, meg ilyesmi. A közönség gyakorlatilag a kiírt kezdésre el is helyezkedett.

A zenekar és énekkar bevonulását már dörgő taps kísérte, mintegy megelőlegezve az elkövetkezendő majd két óra élményét – jogosan.

És felcsendültek a már nagyon is jól ismert dallamok. A szimfónikus műben gyakorlatilag a teljes trilógia műsort belevette Shore, természetesen zanzásítva, hiszen itt nem lehet 10 órás anyagot leadni, mint az a rajongók csinálják évente egyszer: egy nap alatt végignézve mindhárom rész bővített verzióját.

Aki esetleg nem emlékezett volna, hogy hol is tartunk a történetben, azok részére egy diavetítés ment a zenekar mögött, melyen Alan Lee és John Howe (a film díszleteinek és látványelemenek komponistái) vázlatai voltak láthatók. Egyértelműen csak vázlatok és nem a filmben megvalósult részletek, ezzel is jelezve, hogy ez a project nem a film, hanem attól (majdnem) független feldolgozása a sorozatnak. Érdekes volt, hogy arcok nemigen szerepeltek a vázlatok között, inkább a helyszínek uralkodtak, csak érzékeltetve, hogy merre is járunk, mindneki saját képzeletére bízva a tényleges képet ami kialakult a zenét hallgatva.

A Stadtahale hatalmas terét jól be kellett hangosítaniuk a szervezőknek, és nem mindig sikerült. Többször visszhangos volt, többször eltolódtak a hangsúlyok, különösen a szólóknál, lett légyen az fúvós vagy énekes. Lehet, hogy ez a mű nem ekkora csarnokba való, hanem tényleg klasszikus zenére hangolt terembe, ahol netántán hangosítás és visszhangosítás nélkül, élőben is megszólalhat a zenekar és a szólók?

A lényeg viszont az, hogy az jött ide aki tényleg akart, és a kisebb technikai hibák nem csorbították az élményt, csak én kukacoskodom. De csak azért, hogy hátha valakinek eszébe jut idehozni a produkciót a Művészetek Palotájába és annak kiváló akusztikáját kihasználva egy csodálatos élményt adni a magyar közönségnek.

Az ausztriai produkció Markus Huber vezényletével zajlott. Igazán nagyszabású megaszimfóniát adtak elő a bécsi rádió zenekarának művészei a bécsi énekakadémia és a saengerknaben fiatal művészeivel. A quenya dalok nincsenek közel a német nyelvhez, de mind a kórus, mind a szólisták nagyon szépen adták elő a eredetileg csak leírtként létező nyelven íródott dalokat. Sibylle Richards, Gerhard Hengst-Denner és Kaitly Lusk szólóit is élvezhettük, valamint egy kicsinyke kis fiatalemberét (a Wiener Saengerknaben tagja) akinek a nevét nem találtam meg, úgyhogy ha valaki megtalálta akkor írja meg, megérdemli az említést.

SirOesh

[2007.04.15.]