Dupla anyag flegma stílusban

Duplalemezzel örvendeztette meg rajongóit a houstoni illetőségű Lil’ Flip. Harmadik nagy kiadónál megjelent produkcióján is a szokásos stricis szövegeket hallhatjuk, flegmán előadott stílusában.

Az indító „I Get Money” annak a Rick Ross-nak a segítségével készült el, aki a múlt év „Hustlin” című megaslágerét már maga mögött tudhatja. Aztán a „Ghetto Mindstate” tulajdonképpen nem más, mint egy rádióbarát pop nóta. Lyfe Jennings kellemes énekhangja magávalragadó atmoszférát teremt a refrénben. A „Play 4 Life”-ra keresztelt szerzeményben feltűnik Chamillionaire néhány pörgős sorral.

A soron következő „Starched And Cleaned”-ben pedig a legendás Screwed Up Click néhány tagjával kiegészülve hallhatjuk a texasi srácot. A Mya vendégeskedésével készült „Flippin” ismét egy hátradőlős track, majd a „White Cup”-ban tiszteletét teszi Mike Jones. Ki? Mike Jones, aki a napokban áll majd elő második nagylemezével („The American Dream”)

Szinte kötelező a tiszteletadás

A „Sorry Lil’ Mama”-ban az éppen börtönbüntetését töltő Z-Ro is lök 16 sort jellegzetes mély hangján. Valószínűleg sokáig nem fogunk felőle hallani, úgy értékeljük ezt a nótát. Az „I’m A Baller (Flip My Chips)” refrénje nagyon ötletes. Aztán jön a „Take You There” azzal a Nate Dogg-gal, akinek nemrégiben halálhírét költötte néhány internetes hacker. A „Hall Of Fame Graveyard” egy mára szinte kötelezővé vált tiszteletadás az eltávozott rapperek felé. Ez a dal az album mélypontja.

Miért van szükség arra, hogy évekig sirassuk kedvenc szövegelőinket? Egyértelmű, hogy az egész zenei világ hiányolja az olyan arcokat, mint 2Pac és Big Pun, de miért kell a nevüket miden jött-ment mc-nek a szájára venni valami gyász-szám ürügyén?

A „Stay Ballin”-ban Yukmouth nyomja a rizsát, majd a „3, 2, 1, Go…”-ban az Oscar-díjas Three 6 Mafiát hallhatjuk. A „What It Do” producere a New orleans-i Cash Money Records-ot sikerre vivő Mannie Fresh volt. A korong utolsó dalában („You’z A Trick”) a nem sokára új lemezzel jelentkező UGKosztja az észt az önmagát szerényen csak „Freestyle King”-nek nevező gyémántmániás Lil’ Flip mellett.

Kevesebb több lett volna

Összességében ez az album valami kegyetlenül hosszú. Erre aztán valóban igaz az a mondás, miszerint a kevesebb több lett volna. Ehhez jön még az a szomorú tény, hogy az alapok szinte kivétel nélkül ugyanolyanok: végsőkig letisztított hangszerek, és könnyen emészthető dallamok. Szövegileg szintén nincs pozitív dolog, amit ki lehetne emelni. Sajnos Lil’ Flip munkássága az egyik legkézenfekvőbb példa, amiért Nas kijelenttette, hogy a hip-hop halott. Ez ugyanis már nem hip-hop. Ez csupán egy rózsaszín gengsztermázba csomagolt pop zene, kislányoknak. Aki még kíváncsi rá, hogyan is hangzik a rap zene, az szerezze be Apathy legújabb cuccát!

- Hóember -

[2007.05.14.]