Szabados, Bley, Borbély a palotában
 

Idén az első igazán hideg őszi napon, szeptember 18.-án volt a MOLto VIVACE Mol Jazz fesztivál zárókoncertje a Művészetek Palotájában.

A koncert a Fesztivál Színházban volt, melynek színpada akkora, mint mondjuk a Katona Színházé. A színház terem burkolata igen barátságos, azt hiszem diófa, komoly akusztikai élmény ígéretével. A színpad közepén egyetlen fekete zongora állott, sejtelmesen megvilágítva. A záró koncertet két felvonásosra tervezték. Az első részben Szabados György egy tételes imprivizációját, a másodikban Paul Bley és Borbély Mihály duóját hallhattuk, kik felváltva páros improvizációkat illetve szóló darabokat adtak elő.

Szabados György a Föld eme szegletének igencsak ismert improvizatív kortárs zenésze, se nem jazzt se nem kortárs zenét játszik, inkább ötvözi a kettőt. Őszes, szikárnak nem mondható, de eléggé kemény ember benyomását kelti Szabados György. Improvizációját avatatlan fülek számára talán szokatlan módon nyitotta, a zongora felett állva húrjait pengetve kezdte meg az utazást. Ilyenkor elég érdekes hangot képes kiadni magából a hangszer - lehet hogy igazából csak szokatlan. Tehát az ember éppen egy másik világba repülne és akkor mit hall, klatty, klatty,.... zzzz, klatty. Mi lehet ez, nem zene az biztos! Megvan, a fényképészek a karzaton. Király. Biztos az elején csinálnak egy két fényképet azt lenyugszanak. Vissza a muzsikához, egy két perc és újra el tudok merülni a zenében, azért Szabados György hangulatvilágát felvenni nem könnyű, de nagy élmény. Improvizációja több tételből állott, a kezdő tétel amolyan kortárs módon szerialista kilövés a művész saját világába. A második tételben számomra már finomabb, érzékibb dallamok merültek fel, valójában ekkor kezdődött a miserioso utazás. Melódia és jazz, már-már a monotonitás határát súrolóan, visszatérő dallamritmusok által vastag keretbe foglalt őszi álmodozás, én ezt szeretem. Ekkorra a digitális szúnyogok is megpihentek, vagy eltűntek, lehet, hogy a muzsika őszi szele zavarta el azokat... A záró tételben, újra felrázandó az elrévült hallgatóságot, Szabados elkezdte újra a kemény kortárs vonalat húzni, s hírtelen egy japán kétszemélyes színdarabban éreztem magam. Úgy tűnt, hogy egy öregedő férfi és egy fiatal nő vitatkoznak. Ja mindezt Szabados adta elő egy személyben zongorán kísérve magát, azaz miközben zongorázott japán színházat teremtett hangjával. Ezt mi hangos tetszésnyilvánítással kísértük, s vidáman búcsúztunk Szabados Györgytől.

Mint azt a kezdetben írtam vala a terem akusztikája kitűnő, de mégis valahogy a színpad feletti tér túl nagy volt a magányos zongorának, így hangja kissé távolinak tűnt nekem. Emlékeim szerint nem volt olyan tiszta és jó értelemben nyers, mint a Nemzeti Hangversenyteremben hallott zongoraszóló. A szünet után Paul Bley és Borbély Mihály kettőséhez valamilyen okból kifolyólag mélységében fele akkorára varázsolták a színpadot, ami mint késõbb kiderült, megcombosította a zongorát.

Férfiassan bevallom, Paul Bleyt korábban nem ismertem, utólag informálódva nem kis személyiség. 1932-ben született avantgard irányzatot erősítő zongorista. A duó kezdésére türelmesen vártunk fél órát, és akkor kimérten becammogot Paul, egy aranyos mackó. Első darabja jazz dallamokra épülő, de mégis inkább avantgarde komolyzenének titulálható volt. Igazán jó volt, de nekem kicsit hiányzott a belemerülés, persze a zzz.., klatty, klatty, ekkor is bepofátlankodott a zenébe. Bley zongoraszólóját Borbély Mihály szoprán szaxofon szólója követte. Mostanában többször is hallottam őt, mindig meggyőző volt, és én nagyon szeretem, hogy zenéiben fel-fel merülnek a magyar népzene - vagy inkább székely - motivumai jazzes dallamokkal panírozva. Kitűnő fúvós, de egymagában nekem kevés. Hallottam őt korábban cimbalmos és ütős szekcióval ízesítve, na az felejthetetlen volt. Ezt követően Bley és Borbély duóját hallottuk, improvizáltak, de hogy... Borbély fenomenális volt. Hallottátok már, hogy a nem némított zongorahúrokkal mit tesz egy szoprán szaxofon fortepiano szólama. A darabot Borbély szólójátéka vezette le, de közben szaxofonjával ingerelte a zongorát, Bley is csak figyelt, ahogyan a magára hagyott zongora saját hangján búcsúzik a szaxofontól. Nagyon mély volt, ekkor izgultam a legjobban, hogy a szúnyogok ne kezdjenek rá, nem tették. Ezt követően Bley és Borbély még egy szólószámot adtak elő, majd a visszataps után egy fantasztikus duettel zárult a koncert, ahol Borbély újra megmutatta, hogyan zongorázik szaxofonján.

Igazán finom kis koncert volt, azt hiszem Szabados György lemezeit meg kell vennem. Mindenkit arra bíztatnék, hogy menjen el és halgasson meg egy koncertet a Művészetek Palotájában, de legalább nézzétek meg mert élmény lesz, amit láttok.

RZS

P.S.: Ha látjátok, hogy fotósok is jöttek a koncertre,meg kell őket kérdezni, hogy fotózni vagy zenét hallgatni jöttek, mert csak ez utóbbi esetben lesz zavartalan a zeneélvezet. 

[2005.06.23.]