A Linkin Park megváltozott?

Akik elborult, agyament, rommáeffektelt zúzásra vágynak, csalódni fognak – a Minutes To Midnight ugyanis Chesterék eddigi legjobb és legigényesebb munkája.

Elég csupán kézbe venni a Linkin Park új albumát: ami legelőször szembeötlik, az az egyszerűség. Fekete-fehér borító, semmi photoshopos barbatrükk, csak a színtelen valóság. Ez a hangulat jellemző a Minutes To Midnight zenei világára is, a szó legpozitívabb értelmében.

Ami a legfeltűnőbb, hogy Chester Bennington egy kicsit visszafogottabb, mint az előző LP korongokon. Ezzel pedig nemcsak az Ő hangja lett teltebb, öblösebb és férfiasabb, eme „átváltozásnak” köszönhetően ugyanis az egész Linkin Park hangzása jóval komolyabbá vált.

Zseniális a legelső, instrumentális bevezető track. A Wake remekül megadja az album alaphangulatát, amely végig szomorú és kiábrándult. Szó szerint egyik ámulatból a másikba esünk, amint végighallgatjuk a dalokat. Az első igazi meglepetés a harmadik helyre sorolt Live Out All The Rest: ebben érződik először az, hogy a srácok bizony egy kicsit visszakanyarodtak az igazi hangszerekhez, és hogy immár Chester Benningtonnak sem csak annyi a szerepe, hogy az ájulás határáig hörögjön és üvöltsön.

Ezután jön csak a java

Nagyon ügyes a következő, Bleed It Out című dal, hangulatánál fogva ajánljuk a fülledt, nyáresti házibulikhoz. A következő Shadow Of The Day a korong egyik legszebb lassú szerzeménye, ám ezután jön csak a java, mint például a What I’ve Done. Nem véletlenül ez a Minutes To Midnight első kislemeze: a feeling a régi Linkin Parkot idézi, de a hangszerelés már egy tisztább, higgadtabb, kiforrottabb együttesről árulkodik.
A Hands Held High-ban végre Mike Shinoda is komoly epizódszerephez jut, ám a newmetalba illesztett rapelése egyáltalán nem kelt disszonáns érzést.

Az sem lesz teljesen csalódott, aki a régi, kőkemény Linkin Park hangzáshoz szokott hozzá, hiszen a nyolcadik, No More Sorrow című track – szándékosan – ezt a korszakot idézi vissza. Ezután viszont a srácok megint elkezdtek egy kicsit romantikázni: a Valentine’s Day ismét egy kellemes, ám még véletlenül sem csöpögős lassú zene, és a következő In Between is igazi csemege vonósokkal, dob nélkül. Maratoni hosszúságú, csaknem hét perces a Minutes To Midnight zárótrackje, a szintén végtelenül kiábrándult és depressziós, ám mégis hibátlan The Little Things Give You Away.

Összességében nem lehet rosszat mondani erről a lemezről. A Linkin Park mindig is üde színfolt volt az új évezred zenéjében, de most, hogy egy kicsit lenyugodtak és visszavettek a tempóból, élvehetőbbek, mint eddig bármikor. Színtiszta zene. Így tovább.

Héjja Anett

[2007.07.23.]