Lagymatag koncert a sztároktól

George Benson és Al Jarreau koncertje a Budapest Arénában, azaz ülős buli a zengő-bongó Arénában.

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy nem szeretem az úgynevezett ültetett koncerteket. Lehet, hogy még túl fiatal vagyok hozzájuk, de szerintem az ülős zenehallgatás otthonra való. Vagy legalábbis nem egy 12 ezres sportcsarnokba, és nem egy Benson-Jarreau koncertre. Nem teremti meg azt az intimitást, aminek általában jellemzőnek kellene lennie egy ilyen koncertre, ahol a közönség együtt lélegzne, együtt élne a zenekarral. Kicsit feleslegesnek éreztem magam, vagy inkább hiányérzetem volt? Nem is tudom igazán eldönteni... Vagy engedni kellett volna, hogy az emberek álljanak a kűzdőtéren, és akkor az Arénának a fele is elég lett volna, vagy el kellett volna vinni egy olyan helyre (SYMA csarnok, MÜPA) ahol az emberben fel sem merül, hogy felálljon, mégis valahogy közelebb érzi magát a zenéhez...

Sztárparádé a színpadon

Pedig a zenészek nagyon jót produkáltak egytől egyig. Azok a zenészek játszottak, akik szinte végig mellettük voltak egész karrierjük során: Stanley Banks – basszusgitár, Thom Hall – billentyű, Joe Turano – billentyű, szaxofon, Michael O’Neill – gitár, ének, Mark Simmons – dob illetve még egy basszgitáros, énekes, aki talán Louis Johnson volt (nem kis név, de sajnos a bemutatásnál nem értettem jól). Ők mind olyan hatalmasságokkal játszottak együtt, mint Chaka Kan, Quincy Jones, Earl Klugh, Herbie Hancock, Michael Jackson, Stanley Clarke, stb.... Tehát az alap adott volt.

Nem tetsző koncertfelépítés

A koncepcióval is akadtak problémáim. Bevezetésnek a zenekar játszott egy kis egyveleget a slágerekből. Ezután következett a két sztár közös bevonulása. Ezzel nem is lett volna semmi baj. Csakhogy egy szám után Benson levonult a színpadról és jöttek Al Jarreau számai. Amik persze jók, csak közös koncertről volt szó. Az Aréna akkusztikája, amikor ilyen szellős, akkor még rosszabb. Lehet, hogy máskor is ilyen, csak akkor mi az első sorok valamelyikében állva nem halljuk a visszhangot. Ahogy barátnőm találóan megjegyezte, amikor már egy új számot játszottak, akkor a hátul-szemben ülők még az előző számot hallották. Egy idő után ez nagyon idegesítő volt.

Magyar kapcsolat

Al Jarreau a koncertet tanítójának, a Magyarországról kivándorolt Zimber László emlékének szentelte. Mint elmondta, nagyon sokat hallott már az országról, és ha tudja, hogy tényleg ilyen szép és ennyi vidám emberrel van tele, akkor már korábban is tiszteletét tette volna nálunk.

Hakni érzés...

A koncert szépen csordogált tovább a maga medrében. Jarreau mester után következett Mr. Benson része. Játszotta a This Masquerade-ot, majd meglepetésemre a Nothings gonna change my love for you-t. Na itt kezdett egy kicsit elszállni az agyam. Annyi jó számuk van, persze a Masquerade-ot mindenki ismeri, fontos állomás az életében, rendben. De ennyi lassút, ilyen felfogásban eljátszani... Nem ezt vártam. Ja, és mindezt úgy, hogy Benson csak énekelt. Közben a dobos egyfolytában a kontrollját állítgatta. Benson minden szólójából kihallottam a Give me the night riffjét, ami persze nem baj, csak ötödször szintén egy kicsit sok.

Bebop király Benson

Azért azok a részek, amikor Benson gitározott és emellett nyomta ugyanazt énekhangon, az ütött. Ezekben a részekben lehetett hallani nagyon jól azt, hogy hogyan is szól igazán a Gibson gitár minden fajta effekt nélkül. Játszottak Miles Davis – Marcus Miller darabot, a Tutut.

Amikor az úri közönség mulat

A végére azért tényleg olyan lett a koncert, mint amilyennek az eleje óta kellett volna lennie. A közönséget a második szám után leültették a rendezők, az utolsó számnál azonban ez már nem érdekelt senkit. A Give me the night című Benson slágerre mindenki felpattant a helyéről és az addig disztingváltan viselkedő közönség odaözönlött a színpad elé bulizni. Ekkor tűnt úgy, mintha tényleg egy igazi koncerten lennénk. Ám sajnos ez volt a ráadás előtti utolsó szám.

Jó befejezés

Visszajöttek közösen, majd a Givin’ it up-ot is elnyomták (ez a közös lemezük címadó dala). Eközben volt egy nagyon jó kis dobszóló, majd még egy-két refrén és vége. Befejezésképpen a Greatest Love of All-t nyomták el, abszolút szimpatikusan lepacsiztak az első sorban állókkal, majd levonultak a színpadról, a zenekar pedig egy tussal véget vetett a koncertnek.

Tulajdonképpen a koncert nem lett volna rossz, csak véleményem szerint rossz helyen volt, mint ezt a beszámoló elején kifejtettem. De az is lehet, hogy egy kicsit sok volt egymás után a fesztiválokból, meg a koncertekből. Na mindegy, ilyen a nyár! Majd talán legközelebb...

-Aretuska-

[2007.07.18.]