Xavér koncert a Panteonban

Varnus Xavér a rendhagyó helyen, a Kerepesi temető Nemzeti Panteonjában rendezendő koncertjéről beszél.

Meghitt pesti otthonában voltam Varnus Xaver vendége. Voltak elképzeléseim, s bevallom, nem erre számítottam. Természetesen nem találtam a házat, de kedves vendéglátóm jelzőfáklyával integetett az ablakból. Attól a perctől tudtam, hogy semmi nem úgy lesz, ahogy elterveztem.

Nagyon szeretném visszaadni az éjszaka hangulatát, de félek nem fog menni. Selyemtapétás falak, Tiffany-lámpák, égbeszökő könyvszekrények, az orgona hatalmas sípjai, Xaver és barátai: az egész lakásnak mágikus kisugárzása van. De végülis azért mentem, hogy soron következő, és természetesen ismét rendhagyó Kerepesi temetőbeli koncertjéről kérdezzem.

Azok számára, akik csak felületesen ismerik, íme, Xaver könyveiben található önéletrajza:
„Ha önmagamról akarok írni, zavarba kerülök, és megbénul tollat tartó kezem. Mit írjak? Hol és miként születtem, mely iskolákba jártam, mit tettem és mit nem? Hiszen ezek az élet véletlen adatai, és aligha érdekelnek másokat. Egyszerre ide kerültem erre a világra, emberré lettem, és egy napon el kell majd innen mennem. Próbálom utánozni az embereket, és ez néha roppant nehéz: el is csodálkozom gyakorta, hogy mennyire nem vagyok idevalósi. De éjszakai álmaim gyönyörűek, és töretlenül hiszek Istenben és az emberekben. Életrajzom - ha tehetném - csakugyan rajz lenne: egy lassan tovatűnő felhő sziluettje.
1964 áprilisa. Ekkor születtem. Budapest: az első iskolák, és a zsenik zsenijének, Kistétényi Melindának pártfogó gondoskodása. Páris: kibontakozásom a Notre-Dame orgonása, Pierre Cochereau mellett. Torontó: elismert muzsikus lettem, és Faludy Györgytől, a költőfejedelemtől az Életet tanultam. Ezek a személyek roppant mélységű háttérként veszik körül első harminc évemet. Koncerteztem végig a világban és olvastam - megszállottan olvastam. Mindeközben írtam, rádióztam, bohéman éltem, és hittem-kutattam azt a mondatot, azt az egyetlen mondatot, amelyet ha meglelnénk, az egész világnak jóra fordulna a sorsa. Még ma is hiszek e mondat létezésében, csak reményemet veszítettem el, hogy én leszek az, aki megtalálja.
Mára semmise vagyok, csak egy díszes és izgalmas csarnok, amelyet a nagyérdemű és a fiatal muzsikusok időről-időre felkeresnek. Öt könyvem és néhány tucat hanglemezem van, s ezekben talán egy különb önéletrajz, mint ez.”

Koncertjeit sokezres tömeg hallgatja, jegyet csak csodával határosan lehet szerezni hangversenyeire. Átváltozások című regénye májusban jelent meg.

Johann Sebastian Bach 255 éve, július 28-án este 9 órakor halt meg Lipcsében. E napon a Kerepesi temető Nemzeti Panteonjának kriptasorában hallhatjuk Xaver Varnus koncertjét.

- Mára hagyománnyá vált, hogy július 28-án, halála órájában, és március 21-én, születése pillanatában megemlékezel egy-egy koncerttel Bachról. Mikor döntöttél úgy, hogy belevágsz?
- 2000 környékén rengeteget utaztam Európában, s feltűnt hogy mindenhol kiemelt figyelemmel készülnek Bach halálának évfordulójára. Egy kivétel volt: Magyarország. Éppen úgy, ahogy szülőhazám az ezredfordulónak sem tulajdonított méltó jelentőséget, hiszen olyan volt itt a közhangulat, mintha csak az ország 1966-ból 67-be lépne át. Nyaranként rengeteg külföldi vendég jön hazánkba, akiket érdekelhet az, hogy mi hogyan emlékezünk meg az évfordulóról, mit gondolunk mi Bach-ról, mit tudunk a nagyvilág zenei terméséhez hozzáadni, ami kissé mássá teszi számunkra őt.  Másfelől belegondoltam abba, hogy Magyarország koncertteremi infrastruktúráját tekintve milyen lehetőségek adódnak. S mivel Bach-koncertre készültem, nem pedig közönségem hamvasztás előtti, zártkörű búcsúztatására (a Zeneakadémián például nincs légkondi :), a csudaszép Kerepesi temető jutott eszembe, ahol impozáns körülményeket tudunk teremteni Bach zenéjéhez. Gyermekkorom óta szinte minden nap ellátogatok oda.

- Nem tartottál attól, hogy sokakat megbotránkoztat majd? Hogyan kaptad meg a helyszínt?
- Mivel a délibábos magyar valóságot, aminek a mindennapi életben természetesen köze nincsen Európához, igen ritkán merik csak megszegni a magyar közélet jelesei, biztos voltam benne, hogy komoly tiltakozás övezi majd az ötletemet. Bejelentkeztem Ladányi Jenő bácsihoz, a Budapesti Temetkezési Intézet vezérigazgatójához, amúgy a magyar temetkezés ősatyjához. Volt nálam egy biankó szerződés. Számítottam a hivatali bürokráciára: albizottság-középbizottság-felbizottság, iktatószám stb, aminek a végkifejlete természetesen az lesz, hogy süllyesztőbe kerül a tervem. Ezért volt váratlan a fordulat: az öregúr rögvest aláírta. Majd felém fordult, és azt mondta: „Nézze Xaver! Ez a koncert július 28-án lesz. Én július 27-én megyek nyugdíjba. Ennyivel tartozom az utódomnak.” Természetesen már a plakátok megjelenésével egyidőben megkezdődött a hadjárat és tiltakozás. Derék honi hülyéink megint vitustáncot lejtettek saját debilitásuk körül: halottgyalázást és becsületsértést emlegettek, és azt jósolták, hogy a kutya sem mer majd kijönni este a temetőbe. Mondanom sem kell, hatezer ember hallgatta a sírfáklyák lobogó fényében méltósággal és meghatottsággal Bach muzsikáját.

- Mennyiben lesz más ez a koncert, mint az előzőek?
- A hangverseny közben az Elton John-koncerten is már használt hatalmas kivetítőn az operatőr-zseni Bagi Ákos, és Buzássy István közös filmjét láthatják majd a hallgatók, amely az idáigi legcsodálatosabb művész-film a Kerepesi temetőről. Csodálatos részletek, soha nem látott perspektívák, a pillanat, amikor az ember ismét visszaadja testét a természetnek. Ahogy az öreg kripták réseiből kiburjánzanak a folyondárok, ahogy a nap lebukik a Kossuth-mauzóleum mögött… Némafilm, s mi zenélünk hozzá. Mi, háromszázegyen. Mert afféle „ moziorgonálás” lesz, 300 fős kórussal zalaegerszegről, keszthelyről, nagykanizsáról és Nyugat-Magyarországról kisebb településeiről. 5 éve is velünk voltak, ők is szívügyüknek érzik az évfordulót, ők az a réteg, akik amatőr zenerajongóként, zeneiskolai tanárként, lelkes kóristaként életben tartják, s milyen nagyszerűen tartják életben a magyar komolyzenét. Buszra ülnek hajnalban és karavánban érkeznek, hogy együtt tegyék tiszteletüket Bach halálának 255 évfordulóján. Ez nem minisztereken és bürokratákon és médiacézárokon múlik. Hanem rajtunk. Hagyománnyá vált, hogy mivel a temetőben nem tapsolunk, a jegyek hátoldalára rá van nyomva a Máté Passió vezérkoráljának dallama és szövege: „Ó, Krisztusfő, te zúzott, te véres, szenvedő. Példaértékű, ahogy a gátlásosnak, félszegnek és öltönyébe szorítottan konzervatívnak hazudott magyar közönség oly hangosan és átéléssel énekli el a bachi korált, hogy kilométerekre elhallatszik.

- Ki árulja a koncertre a jegyeket?
- A hangverseny főtámogatója és szervezője a Budapesti Temetkezési Intézet Rt, de a jegyeket szokáshoz méltóan a budapesti Libri könyváruházakban lehet megvenni.

- Terveid a jövőben?
- Hosszú évek óta ciklikusság jellemzi az életemet. Márciusban Bach születését ünnepeljük, júliusban a halálát, közben megy az élet. Rengeteget koncertezem vidéken, és a tavalyi, canterbury-i koncertet követően, amikoris a világ egyik legcsodálatosabb orgonáján játszhattam a világ egyik legszebb katedrálisában, rengeteg meghívást kapok a nagyvilágba. Boldog vagyok tőle, hogyne lennék boldog. De még talán ennél is többet jelent számomra, hogyha olyan pici városban, mint a múlt héten Cegléden, ezerhatszázan zsúfolódtak be a református műemléktemplomba. Mert külföldön nagyon megtapsolnak, sikerrel halmoznak el, és sok pénzt fizetnek. De én mégis ennek az országnak zenei misszionáriusa vagyok. Két esztendeje néha a leglehetetlenebb körülmények között készítjük műsorunkat, az Utókor ítéletét a Magyar Televízióban. Rengetegen nézik, és főleg: egyre többen. A komolyzene és a műveltség népszerűsítéséért az ördöggel is szerződést kell kötni.

- Májusban jelent meg „Átváltozások” címmel első regényed. Hogyan fogy a könyv?
- Az első kiadása elfogyott. S ez biztató. Másfelől a számadat nem értékmeghatározó. A nagy tömeg soha nem mozdított semmit, pontosan tömegének tehetetlensége és az elvtelensége miatt. Péter és Pál és Zsófia: ők létező személyek, nekik lehet írni és zenélni, a tömeg fogalma viszont csak a politikusok rögeszméje. Ők szórakoztassák csak a tömeget, én viszont remekül megleszek péterjeimmel, páljaimmal és zsófiáimmal.

Érdemes elolvasni a könyvet, én egy éjjel végeztem vele, és sok napig voltam a hatása alatt. Végezetül: e beszélgetés aligha adja vissza azt a pár órát, amit eltöltöttem Xaverral és barátaival. A kedves festőművésszel, Buzássy Istvánnal, a temető-film társrendezőjével, akinek képei még visszanézhetnek ránk galériák falairól, ha lesz elég kitartása, hogy megváltsa önmagát, és egy másik fiatal bölcsésszel, Hernády Zsolttal, aki szinte nem is közöttünk jár e Földön. És Xavérral, aki különös auraként vett körül mindannyiunkat.

szilviac

[2005.07.06.]